Az első estén, amit Sebastian, az általam megidézett démon komornyikom társaságában töltöttem, hihetetlen félelem lett úrrá rajtam. Nem csak azért, mert a szüleimet meggyilkolták. Nem csupán, mert megkínoztak, s mert eladtam a lelkem az alvilág egyik teremtményének.
Az volt félelmem legnagyobb oka, hogy nem tudtam, mennyire leszek képes megbosszulni a szüleim halálát, s az engem kis híján meggyilkoló társaság tetteit.
Ebben volt segítségemre egy démon. Egy démon, aki felett uralkodtam, mégis tudtuk mindketten, hogy ő az erősebb közülünk. Véremmel láncoltam magamhoz egy lényt, hogy teljesítse minden neki szánt feladatom, s végül, mikor bevégeztetett a bosszúm, elnyerje majd lelkemet.
Nem féltem a haláltól. Nem érdekelt, mi lesz velem miután kiirtottam minden alantas kígyót. Csak az volt a lényeg, hogy megszenvedjék mindazt, amit velem és a szüleimmel tettek.
Nem maradhattam többé az az ártatlan gyermek, aki eddig voltam. A Phantomhive új fejéhez méltón kellett viselkednem. Minden kétséget kizáróan szükségem lett volna a szüleimre, de ha én elvesztem az eszem, ki irányítja majd mindazt, amit hátrahagytak? Ki fogja megbosszulni a halálukat?
Ez egy játék! A kérdés, mennyire vagyok fogékony a változásra, és mennyire tudom uralmam alatt tartani a pokol egyik lényét, mely most engem hajlandó szolgálni. Ha megingok: meghalok, mielőtt beteljesedhetne bosszúm. Ám, ha elég erős vagyok, fogva tartóim megízlelhetik mindazt, amin nekem kellett keresztül mennem... Vagy még rosszabbat. Ezekkel a gondolatokkal volt tele elmém akkortájt.
Célom ezután sem változott, de lassan kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. Valami furcsa érzés töltött el minden pillanatban, mikor Sebastian a közelemben volt. Már nem úgy viselkedett velem, mint korábban. Egy ideje nem volt tele megvetéssel tekintete, mikor rám nézett.
Ám hiába a kedvessége, ő egy démon. Nem szabadott hinnem neki. Túl sokat képzelt magáról, bár már koránt sem annyit, mint a kezdetekkor. Vagy csupán jól álcázta.
Szemtelen megjegyzéseit már-már megszoktam. Tudtam, hogy nem bánthat addig, míg véghez nem vittük a célomat, mégis tartottam tőle egy bizonyos mértékig. A hamis maszk, amit magán hordott, akárcsak a pók hálója, mi csapdába ejti a tudatlan embereket... De nem engem.
Vigyáznia kellett rám, máskülönben nem kaphatta meg, amire már annyi ideje várt.
Épp az asztalomon heverő papírokat olvasgattam, mikor halkan kopogtak, majd az illető választ nem várva belépett a kis helységbe.
- Botchan, kész a reggeli. Itt óhajtja elfogyasztani? –kérdezte Sebastian.
- Nem. Hamarosan megyek, addig elmehetsz – feleltem.
Komornyikom ezt követően meghajolt, s minden további szó nélkül távozott.
Sorba rendezgettem a papírjaimat, s egy nagy sóhajt eleresztve, indultam is az étkezőbe. Amint leültem, Sebastian már tette is elém az ételt és egy bögre teát.
- Történt valami, Botchan? Olyan nyúzottnak látszik - jegyezte meg.
Figyelmessége meglepett, hisz eddig sosem érdekelte, mi van velem mélyebben. Most viszont kifejezetten érződött hangjában a kíváncsiság.
- Nem - vetettem oda foghegyről.
Egész este nem tudtam aludni, nem éreztem jól magam. Próbáltam kicsit dolgozni, hogy lekössem a gondolataimat, de nem mondhattam, hogy bevált. Éhesnek sem igazán éreztem magam, úgyhogy csak a teámat fogyasztottam el. Szédültem.
- Kimegyek kicsit a levegőre - álltam fel.
- Önnel tartsak? - lépett mellém Sebastian. Arcán újra az a szokásos gúnyos mosoly. Gyengének nézett.
- Nem kell. Te csak végezd a feladataidat – válaszoltam.
Kilépve a kapun, balra indultam. Minden olyan csendes volt. Talán már túl csendes.
Szükségem lett volna valami mozgolódásra, ami elterelte volna a figyelmemet, de nem történt odakint semmi érdekes. Így hát a fejem felett úszó felhőket figyeltem, a széltől meg-megrezdülő faágakat és a fű kellemes hullámzását. Mindig is szerettem ezt a látványt, de most sajnáltam, hogy nem élvezhetem a szédülésem miatt. Kezdett elfogni a hasfájás is, mely egyre magasabb szintekre tornázta magát. Éreztem, hogy gyomrom üressége váltja ki ezt a kínzó érzést, de nem volt étvágyam, s félő volt, ha magamba erőltettem volna az ételt, hamar visszaköszönt volna. Pár lépés múlva, már szinte állni sem bírtam.
Nem messze megláttam egy padot, s minden vágyam volt elérni azt. Lassú, óvatos léptekkel indultam meg felé. A táj lassan kezdett homályosulni, de nem adtam fel. Bal kezemmel a hasamat szorítottam, míg jobbal a szememet törölgettem. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Bíztattam magam, hogy mindjárt ott vagyok, de a szemem képtelen volt fókuszálni. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, s közben szörnyen ideges voltam, hogy ennyire gyenge és magatehetetlen vagyok. Haragomból új erőt merítve értem el a padhoz, majd gyorsan leültem, ám ettől mégsem éreztem jobban magamat. Lábaimat felhúztam hátha segít, de csak rosszabb lett. Visszahelyezve őket a földre, két kezemmel megfogtam a fejem, s a lehető legmélyebbre nyomtam. A nyakamba nyilalló fájdalom miatt kénytelen voltam visszamagasodni, ám a hirtelen mozdulattól még inkább szédültem. Utolsó lehetőségként eldőltem a padon. Hasfájásom némiképp enyhült, viszont a szédülés új magaslatokra hágott. Már azon gondolkodtam, hogy segítséget hívok, de nem volt erőm se megmozdulni, se hangot kiadni. Na, meg nem is akartam, hogy bárki így lásson. A lassanként szememre telepedő homály takarta el előlem a táj szépségét, így mivel egyébként sem láttam szinte semmit, önként lehunytam a szemem.
Arra keltem, hogy szörnyen fázom. Összébb húztam magam, mikor feltűnt, hogy már nem a padon vagyok. Szemeimet próbáltam kinyitni, amit a fény erősen megakadályozott. Felnyögtem, amint sikerült a hátamra tornásznom magam, majd láttam, hogy valami mozdul felém.
- Botchan! – fordult hozzám Sebastian. - Hogy érzi magát?
Szemeiből az égvilágon semmit nem tudtam kiolvasni, de erőm sem volt ezzel foglalkozni. Gondolataimba befurakodott komornyikom kérdése, és hirtelen nem tudtam mit válaszoljak.
Azt sem tudtam, valójában mit érzek. Hihetetlenül gyenge voltam, és a szédülés, meg a hasfájás sem hagyott alább. Így is elég szégyenteljes volt, hogy ilyen állapotban lát, nem akartam, hogy tudja, mit érzek.
- Jól vagyok - fordítottam el a fejem, hogy ne lásson a szemembe.
- Hazudik – jelentette ki Sebastian.
- Hogy merészeled kétségbe vonni a szavaimat?! - háborodtam fel, ami csak rontott, az amúgy sem túl rózsás helyzetemen.
- Elnézést Botchan, de tudom, hogy nem mondott igazat.
Szóra nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de ő megelőzött.
- Előttem nem kell szégyellnie magát, hűséges és odaadó komornyikja vagyok, bármi történjék is Önnel.
Levette a rongyot a homlokomról - ami csak akkor tűnt fel, hogy ott volt - és újat tett helyére.
- Nem hallod?! Nincs semmi bajom! - ragadtam meg a rongyot és hajítottam el.
Kezeimet magam alá támasztva, megpróbálkoztam a felüléssel, ám azok összecsuklottak és fejem vissza esett a párnára.
- Kérem, ne ficánkoljon, mert a szervezetének szüksége van a nyugalomra, hogy legyőzze a kórokozókat - magasodott fölém.
- Szóval lázas vagyok –mondtam.
- Igen. Ez is bizonyítja, hogy előző állítása, miszerint Ön jól van, hamisnak bizonyult.
Igaz, gyenge hazugság volt, de nem hittem volna, hogy ilyen nyilvánvalóan kiderül hogylétem. Szörnyen zavart, hogy Sebastiannak igaza volt, úgyhogy behunyva szememet igyekeztem nem odafigyelni rá. Nem is kellett több, hamar elnyomott az álom.
Mikor újra magamhoz tértem, már sötét volt. Nem tudtam mennyi az idő, de nyilvánvalóan elment az egész nap, miközben én semmit nem csináltam.
- Mért nem keltettél fel?! - vágtam az ablaknál álló haszontalan szolga fejéhez.
- Fel akartam Önt kelteni, első sorban a fürdés miatt - amit most be is pótolhatunk - de jobbnak láttam hagyni, had aludjon.
Megpróbáltam felülni, viszont kezeim ismét összecsuklottak, ám mielőtt visszaeshettem volna, Sebastian az ágyamnál termett és ülő helyzetbe segített.
- Ne érj hozzám! - löktem el a kezét magamtól.
Hirtelen még én magam sem tudtam, miért tettem ezt, de aztán elkönyveltem gyengeségemből fakadó idegességemnek. Minél kevesebbet mozgatva engem, levetkőztetett, majd óvatosan a kezébe emelt és elindult velem.
- Hé! Tegyél le! Tegyél le most azonnal, nem hallod? Tudok egyedül is járni! - üvöltöztem, de erőm nem lett volna mozdulni. Belépve a fürdőbe, megeresztette a vizet, majd leült velem az ölébe a kád szélére.
- Eressz már el, te barom!
- Ejnye, Botchan. Ilyen betegen nem hagyhatom, hogy még nagyobb baja essen.
- Mi bajom lenne abból, ha letennél, idióta?!
- Ha esetleg megbotlik vagy összecsuklik, és nem tudok elég gyorsan reagálni, még megütheti magát - felelte higgadtan.
Erre már nem válaszoltam. Inkább csak csendben tűrtem, hogy a kezében tartson, míg folyik a víz. Amint elzárta a csapot, lassan beletett a kádba, mire szörnyű hányingerem támadt a forró víztől. Hasam, hátam és vállaim bevizezése után, neki is kezdett a mosdatásnak. Szörnyen lassú tempóban húzta szappanos kezét a hátamon, míg szemei minduntalan keze irányát követték. Baloldalt felfelé, majd át a lapockáimon és a vállamon keresztül a mellkasomra. Szemeiben valami furcsa fényt véltem felfedezni, amitől teljesen elvörösödtem.
- Hagyd már abba! Mi bajod?! - ordítottam rá, kezét elütve magamról.
- Parancsol? - nézett szemembe ártatlan mosolyával, míg én leplezni próbálom zavaromat.
- Á, hagyd, egyedül is meg tudok fürdeni - nyúltam, hogy elvegyem Sebastian kezéből a szappant, de elrántotta.
- Ugyan, Botchan, a maga feladata pihenni, és felvenni a harcot a bacilusok ellen.
- Te szemét! - morogtam.
A következőkben ugyanolyan lassúsággal folytatta testem szennytől való megszabadítását, viszont hál' istennek, szemei már nem fürkésztek olyan zavarba ejtőn, mint azelőtt. Kiszedve engem a kádból, megtörölt, majd esti ruhámat rám adva, visszavitt hálószobámba.
Mindezek alatt, egy szót sem szóltam, tűrtem, hogy tegye a dolgát, ha nem is a megszokott menetben. Még mindig nem voltam jobban, sőt, ha lehet, még rosszabbul. Csak az épp elhaladó pillanat fért el ködös elmém zivatarába.
Éreztem, hogy hűséges komornyikom lefektet az ágyamba, és gondosan betakargat. Fejemet oldalra döntve láttam, hogy odakint szakad az eső, és néha-néha megvillan valami a lombok takarása mögött. A fák csak úgy ringatóztak a hatalmas szélben. Félő volt, hogy nem bírják már soká ezt a nyomást, bár ez jelenleg nem tudott annyira foglalkoztatni.
- Jó éjszakát kívánok! - húzta be a függönyöket Sebastian, majd távozott a szobámból.
Óráknak tűnő, percekig tartó mocorgásom közepette, végre megtaláltam a számomra kényelmesnek vélt testhelyzetet. Ám a kinti vihar beszökő zaja sehogy sem hagyott nyugvást fáradt elmémnek. Pluto félelemtől megtelt vonyítása hallatára, egy pillanatra megdermedtem. Bármennyire is fájt, igyekeztem a lehető legkisebbre húzni magam. Figyeltem, hogy a függönyöket időnként valami megvilágítja egy pillanatra. 3 perc múlva egy nagy csattanás után a vonyítás is abba maradt. Hallottam, hogy Sebastian odalent ordít a kutyával, de nem különösebben érdekelt.
Nem tudom mennyi idő telhetett így el, mikor elhatároztam, hogy lemegyek a konyhába inni valamit. Nem bírtam tovább tétlenül feküdni, a félelemtől és a láztól remegve. Mert így volt. Tényleg féltem, hiába is próbálnám tagadni. Ebben az állapotban nem tudtam volna megvédeni magam - noha nem is kellet- hisz a vihar nem bánt, mégis ösztönösen bennem volt ez az érzés. Régen mindig átmentem a szüleimhez az ilyen viharos éjjeleken, ám most, hogy már nincsenek velem, nem volt kihez fordulnom. Vagyis lehetett volna… de büszkeségem ennél azért nagyobb volt.
Kezeimmel megtámasztva magam, harmadik nekifutásra sikerült végre felülnöm. Az eddigi remegéstől zsibbadt izmokkal, a lehető leglassabb tempóban fordultam az ágy széléhez, hogy erőt véve magamon fel tudjak állni. Bár bizonytalan lábakon és görnyedt háttal, de sikerült elhagynom a szobámat. Minden perben küzdve a szédüléssel és gyengeségemmel, igyekeztem egyenesen menni. Mikor végre sikerült elérnem a lépcsőt, bátorságom megdőlni látszott. Szinte biztos voltam benne, hogy lábaim ezt már nem fogják kibírni, mégis nekivágtam az ekkor szörnyen hosszúnak tűnő útnak.
Ez csak egy játék. Az akaraterő játéka. Csak azt tudtam, hogy nem veszíthetek.
Egyik lábamat a másik után téve koncentráltam, nehogy meginogjon a járásom, esetleg akaraterőm. Feladni és visszafordulni? Ugyan. Sosem hátrálnék meg, bármit is hozzon a sors. Egy kis betegség meg se kottyan nekem.
Ám, ezen elgondolkodva, hirtelen megbotlottam. A lépcsőfordulóban a falnak ütközve álltam meg, de erőm már nem volt megmozdulni. Teljesen megmerevedtem, egy pillanatra még a lélegzetem is elállt. Egy szánalmas, magatehetetlen, béna kölyöknek éreztem magamat. Ötletem sem volt, hogy mit tegyek. Ahhoz, hogy segítségért kiáltsak, nagy levegő kellett volna, de a bordáim nem bírták a tüdőm tágulásával járó feszülést. Na meg, ha kiabálok, ki tudja ki hallja meg. Ha esetleg többen, akkor egyszerre itt terem kitudja hány emberem, és azon nevethetnek, hogy milyen szerencsétlen vagyok.
- Botchan? Maga meg mit csinál itt ilyenkor? - Sebastian leguggolt mellém, majd vigyázva, hogy ne okozzon még több fájdalmat, karjába emelt és felállt.
Hatalmas üvöltés hagyta el a számat.
- Botchan? Mi történt?
Ahogy lélegzetem megszaporodott a fájdalomtól, úgy lett egyre rosszabb. Ahogy a bordáim mozogtak, iszonyatos érzés mart az oldalamba.
- Ah... az... az oldalam... - lihegtem, kitágult szemekkel.
- Igen? Mi van az oldalával? - tekintett az említett helyre.
- Teh... thegyél... le! - nyögtem maradék büszkeségembe kapaszkodva.
- Megkérdezhetem, hogy mit keresett itt, ilyen későn? Ha bármire szüksége van, csak szólnia kell - indult meg velem felfelé.
Nem válaszoltam, nem volt kötelességem. Hálószobámba belépve, visszafektetett ágyamba, majd gondosan betakart, és már épp távozni akart, mikor eszébe jutott valami.
- Óhajt valamit, Botchan?
Nem értettem hirtelen kérdését, nem is feleltem rá. Nem érdekelt, ha az ég szakad rám, akkor sem mondom, hogy ne hagyjon egyedül. Helyette csak némán néztem a függönyöket, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a félelmet. Igazság szerint, akkor bárki jelenléte megfelelt volna, de mégsem mondtam ki.
Résnyire nyílt ajkaim közül folyamatos nyüszögés szökött ki, az oldalamat nyomó fájdalom miatt. Kutyául éreztem magam. Vagy talán már kutyának. Akkor nem érdekelt, csak az, hogy szűnjön végre meg az a szörnyű kín.
- Engedelmével, én távoznék is. További nyugodt éjszakát kívánok, és ha kérhetem, ne járkáljon kint a folyosón – búcsúzott komornyikom.
Elment. Egyedül hagyott. Légzésem újra hevesebbé vált.
A hátamon voltam, nem tudtam hova fordulni. A bal oldalam iszonyatosan fájt, mégsem tudtam a jobbra sem fordulni. Tehetetlenségemben könnyek szöktek a szemembe, és már épp nyúltam volna letörölni őket, kezem mégsem mozdult. Nem tudtam megmozdítani, annyira fájt. Csak feküdtem egyhelyben a plafont figyelve, és igyekeztem nem elveszteni a fejemet. Túl sok volt nekem ennyi fájdalom egy napra.
- Botchan - hallottam meg Sebastian hangját, mire teljesen megdermedtem.
Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. Mielőtt észrevehette volna könnyes szemeim, gyorsan elfordítottam a fejemet. - Az orvos nem tud eljönni, ebben a viharban képtelen útnak indulni. Ki kell tartania, kitalálunk valamit.
Hallottam, ahogy közeledik, úgyhogy szorosan összezártam a szemeimet.
- Botchan, mi történt, míg nem voltam itt?
Eltökélt szándékom volt nem megszólalni, két okból kifolyólag.
Először is, nem tudtam beszélni a fájdalomtól. Másodszor meg, nem akartam, hogy tudja, miként érzek most. Ő csak egy bábu. Nem mutathattam gyengének magam, mert még a végén elvesztem az irányítást felette. Éreztem, hogy keze óvatosan végigsiklik az arcomon, letörölve könnyeimet. Meglepetésemben szemeim felpattantak, és mereven magam elé bámultam.
- Hohgy meh... mherészelsz hozzám érni? - háborodtam fel.
Dühöm csak rosszabbított állapotomon, de nem hagyhattam, hogy kedvére cselekedjen.
- Ejnye Botchan. Ne akarjon mindenkit elzárni maga elől, mikor tisztán látszik, hogy nagy szüksége van segítségre.
- Igen? Ésh miből ghondolod? - Igyekeztem erőt venni magamon, hogy hangomból ne érződjön ki fájdalmam és megdöbbentségem.
- Csak egyszerűen látom - válaszolta.
- Óh, igen? Látod? Mit tudsz te rólam? Ki vagy te, hogy ilyeneket feltételezz?! Nekem nincsen szükségem az égvilágon semmilyen segítségre, és ezt jól vésd az eszedbe! - Engedtem szabadjára hangom, minek vége egy nagyobb nyögés lett. Hirtelen minden izmom megmerevedett, majd lassan engedve a mozdulatlanságon, erős remegésbe torkollott. Komornyikom fölém hajolt, úgy rendezgetve engem, hogy a lehető legkevesebb fájdalom érjen, az ölébe emelt, és leült velem az ágy szélére. - Teh szhemét, idióta, barom! - fejeltem mellkasába, ugyanis kezeimet nem tudtam mozgatni. - Mhégis mit képzelsz mah... magadról, te átkozott! - sziszegtem összeszorított fogaim közt.
- Dühöngjön nyugodtan, adjon ki minden feszültséget.
- Nhem vagyok gyerek, akit csak úhgy tartogatni kell... te démon! - Sértésnek szántam, de kuncogását hallva, rájöttem, hogy koránt sem volt annyira sértő, mint elsőnek hittem.
- Jól van, semmi baj, nyugodjon meg. A láz elnyomja minden tehetségét ezzel kapcsolatosan. - Hallatszott hangján, hogy mosolyog.
- Rohadék... - döntöttem el fejem, majd pillanatokon belül elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése