TaeJin - Only With You 1/2

Kelet Pennsylvania egy sűrűn lakott környékén, a Pennhurst elmegyógyintézetben, az ápolók éppen ebédidőhöz készülnek, már előre eldöntve, hogy ezúttal ki az a jónéhány szerencsétlen ember, akiknek ezúttal (sem) jut étel. Míg a személyzet egy része az étkezdével, netán a bentlakókkal foglalkozik, addig a többi a gyógyszereket osztja, hogy mielőbb letudhassák a mai adagot.

Taehyungnak halványan dereng a hely, hogy jelenleg hol van, ám mivel ezen kívül nem ismer mást, nem állítható biztosra ép elmeállapota. Enerváltan, az ágy két oldalához kötött kezekkel, félig józanon, félig még a szer hatása alatt állva, figyeli a plafont, csendben hallgatva a másik ágyon lévő, elméletileg hozzá hasonlóan normális, alig nyolc év körüli fiú kivehetetlen motyogását.

Taehyungot pár hetes korában tették le egy hideg, januári napon a hatalmas, több épületből álló elmegyógyintézet főbejáratának lépcsőjére, máig tisztázatlan és érdektelen okokból kifolyólag. Ahogy a többi árvát, őt is befogadták, közel hasonló bánásmódban részesítve, mint a kezelt embereket. Ez azonban semmi jót nem jelentett számára…

Az állandó éhezés és kínzások sorozata mindenkire másképpen hatnak, ám végül csak két út marad számukra. Taehyung hamar megtanulta, ha nem marad nyugton, egy alagsori látogatás folyamán nem kerül vissza többé az ágyába. Az ágyába, ami egyben börtön és menedék számára. A félelem és az élni akarás felülkerekedett minden más érzelmén, így hát hallgatott. Az épületeket egy pince rendszer köti össze, hol gyakran szállítják az embereket, ugyanakkor titkon - ami csak a külvilág számára az, bár nekik is alighogy - odalent végeznek ki betegeket és egészségeseket egyaránt, különféle okok miatt.

Tizennégyéves koráig rendszeres látogatója volt a gyerekek számára fenntartott játszószobának, hol a sok ápolóval ellentétben megértésre talált társai személyében. Ők nem bántották kinézete mássága miatt, foglalkoztak vele, és ha kicsit is, de elterelték a figyelmét arról a rengetek rosszról, ami érte ezáltal. Boldog volt, ha csupán pár órára is, de határozottan boldog. Ám, mint minden szerencsésebb gyerek, ő is felnőtt, s most, tizennyolcévesen másra sem vágyik, mint a megváltó halálra.

Kialudt a fény, a szikra, a remény. Ennyi év felesleges vágyódás egy olyan élet után, amit még elképzelni sem mer, a végletekig kimerítette őt. A teste gyönge, borzalmas állapotban van, a fájdalom állandó, szinte már megszokott. Az öntudatlan óráin kívül aligha foglalja el más az emlékeit, minden napot az utolsónak számol. Nem gondol senkire és semmire, ő határozottan az ember, aki a jelenben él.

A kint elhaladó ápolók és bentlakók halk lépteit tökéletesen meg tudta különböztetni azétól, aki betérni tervez hozzájuk. A közvetlen az ajtó előtt lévő laza csempére nehezedve, koppan egyet a beton talajon, kellemetlen borzongást kiváltva Taehyungból. A félelem már rég nem vendége, felhagyott az efféle felesleges érzelmek táplálásával, és már csak fásultan várja azt, aminek jönnie kell. A jól ismert fehér ruhás nő nem szól semmit, ahogy az lenni szokott, csupán a fiú hozzá közelebb eső, kifeszített karját megragadván tolja belé a tűt, kiürítve a fecskendő teljes tartalmát. Már épp menne el, letudva a hétszázkettes szobában lévő feladatát, mikor a főnökség egyik embere tér be, meglehetősen felajzott kedélyekkel rivallva az alkalmazottra.

- Megőrültél?! Két óra múlva itt vannak az önkéntesek Koreából, te pedig még kiütöd a kölyköt?! - korholja németül a megszeppent nőt, ki Taehyunggal ellentétben egyáltalán nem érti. Amint az idősödő férfi felfogja a probléma forrását, elismétli angolul is, majd határozottan megragadva a gondozó kezét, kirángatja a helyiségből.

Taehyung nem tudja, hogy mi az a Korea, azonban tökéletesen beszéli mindkét nyelvet, még ha szüksége nincs is rá. Mivel ez egy hatalmas intézet, rengetegen dolgoznak benne, elég vegyes nemzetiséggel, így az angolt kötelező alapszinten ismernie mindenkinek. Ezen kívül nyomós tudással nem rendelkezik, semmit nem tanítottak, vagy taníttattak neki.

Kim Seokjin, a fiatal egyetemi hallgató, és ezúttal nyughatatlan önkéntes, egy pillanatra sem tud megmaradni a repülőgép párnázott ülésén, hol a társait kérdezgetve, hol kifelé figyelve, hogy mikor érnek már földet. Mérhetetlenül felcsigázták a Pennhurstról olvasott hírek, mik minden más embert inkább lelomboztak, ő azonban egyáltalán nem próbálja leplezni izgatottságát.

Három évnyi szorgalmas kutatómunka eredményeként, végre-valahára elmehetnek Pennsylvaniába, hogy hazaszállítsák onnan a hivatalosan ázsiai származású, vagy ázsiai felmenőkkel rendelkező bentlakókat, egy minden bizonnyal fényesebb jövő reményében. Rengeteg idő volt az engedélyek beszerezése, az alkalmassági teszt, az őket fogadó hely kialakítása és maga a szállítás megoldása, ám amint kézbe kapták a papírt, a húsz önkéntesből álló csapat azonnal repülőre szállt, hogy mielőbb letudhassák ezt a kényes mentőakciót.

Annak fényében, miszerint az éppen csak egy tucat ázsiai személy, mely a kérelem kiküldetése óta a felére redukálódótt, épségben hazatérjenek, korszerű és emberhez méltó bánásmódban részesülni, egy pillanatig sem haboztak. Riporterek, orvosok és lelkes tanoncokból álló csapat vágott neki a fél világ átutazásának, mindent egy lapra feltéve.

A reptérről, útjuk a helyi hatóságokhoz vezet, hogy segítségüket kérvén haladjanak tovább a Pennhurst hatalmas, hátborzongató valójához.

Taehyung láza a magasban, ráadásul harmadik napja nem evett semmit, amitől ugyan a szer gyorsabban felszívódik, de lassabban is ürül ki a szervezetéből. A ruhái szakadtak, a teste koszos, ám jelen pillanatban örülnek, ha le tudják vonszolni a lépcsőn, hogy egy hordágyra pakolva átguríthassák a főépület alatti részre. Nincs még tudatánál, a reflexei tompák, s a vezetőség aggódik a majd evégett róluk kialakuló kép miatt, így egyre hevesebben próbálják ébresztgetni őt.

A kitört ablakok, az omladozó vakolat, és maga a hely aurája kétségbe ejti a csapatot. Bár tudták mire számítsanak, ez bőven felülmúlja a legvadabb elképzelésüket is.

- A kamrákkal csak diszkréten, nem tudhatjuk, hogyan reagálnak majd, az orvosok pedig vegyék át a súlyosabb eseteket - osztja ki a feladatokat Minseok, a művelet megálmodója és egyben megvalósítója.

Taehyung laposakat pislogva görnyed az újonnan kapott papucsában és sebekkel tarkított testét fedő köntösében, igyekezvén realizálni a körülötte történő eseményeket. Az ápolók feszültek, s ő úgy van körbefogva egy maréknyi hozzá hasonló lakóval, mint mikor szűkösebb időkben találomra emelnek ki közülük embereket, akiket aztán többé nem látnak viszont.

- Üdvözlöm önöket, fáradjanak be! - csendül fel az igazgató mindent átható hangja, beljebb invitálva a hitetlenül nézelődő csapatot.

Taehyung, fejét felemelvén pillant körbe, erősen fokuszálva az arcokra, hátha talál valaki ismerőset, ám egy ennél sokkal lényegesebb tényező által akad meg tekintete, a hozzá legközelebb álló nőn. Szemöldökét ráncolva méregeti az övéhez hasonló szemeit, arcát, mélyen belül próbálva feldolgozni az információt, ez azonban egyelőre lehetetlennek bizonyul számára.

Halványan észlelve a mozgolódást, és tisztuló hallásának köszönhetően, az egyre erősödő morajt, az újonnan érkezők felé fordul, minden erejét arra használva, hogy meg tudjon állni a saját lábain. A vendégek zajosak és érthetetlen nyelven kommunikálnak egymással, mégis van hasonlóság köztük és Taehyung között. A kinézetük.

Mindeddig abban a hitben élt, miszerint egy betegség miatt különbözik a többi bentlakó embertől, ám most, hogy vannak hozzá hasonló társai, illetve kintről jött idegenek is, valami egészen új dolog fogalmazódik meg benne a külsejét illetően.

Seokjin sokkosan áll. Nem is pislog, csak néz, tágra nyílt szemekkel felmérve a helyzet súlyosságát, mit érzelmei miatt egyáltalán nem képes reálisan véghezvinni. Tehát, Seokjin csak áll és néz. Ugyan, élete kétharmadát intenzív önkénteskedéssel töltötte, sosem látott még ennyire reményvesztett, megtört embereket.

- Hyung, én kivel foglalkozzak? - hajol Minseokhoz, ki csupán a rengeteg tapasztalata lévén, higgadtabban mérlegeli a lehetőségeket.

- Itt senki nem tűnik épelméjűnek, tehát hagyd ezt az orvosokra, Jin - közli, előre sajnálva a fiatalabbat, ki egy gondterhelt sóhajt megeresztvén hátrál el az útból. - Várj, intézkedem - lép ki a csapatból, közvetlen az igazgató elé sétálva, hogy a hóna alatt melengetett dossziéból pár lapot kivéve adja át a férfinak azokat. Az angolul folytatott beszélgetésnek alig a felét érti Seokjin, ám a kihallott szavakból semmi értelmeset nem tud összetenni, így csak vár, hogy bármiféle fejleménnyel szolgáljon neki Minseok. A percek ólomsúllyal haladnak el a társaság felett, míg végre a vezető mozgásra nem bírja a személyzetét, mindenkinek egyesével kiosztva a feladatát. - Jin! Tied középen a magas fiú - mutat az említettre nyomatékosításképpen. - Elméletileg rendben van, csak valamit elkapott, de nem vennék rá mérget, tehát légy óvatos - paskolja meg a fiatalabb vállát, tovább menve, hogy végezhesse vezetői kötelezettségeit.

Seokjin egy pillanatig sem hezitál, hatalmas mosolyt festve az arcára, az előbbi intést figyelembe sem véve siet a kába fiúhoz, hogy karjára téve a kezét vonja magára annak dekoncentrált figyelmét.

Taehyung összerezzen. A könyöke fölé kulcsolódó ujjak egyáltalán nem erősek, s hiába vár, a fogás ugyanolyan laza marad, mindennemű erőszakosságot megtagadva. Nem fél, de a kétely végig ott motoszkál benne, miközben tekintetét az idegen férfira emeli, aki számára ismeretlen emóciót visel az arcán. A boldogság errefelé a kósza gondatlan pillanatot jelenti, mikor éppen nem figyel rád senki, vagy éppen közel elég mennyiségű ételt kapsz. És most? Ez a pillanat egyiket sem hordozza…

- Hogy hívnak? - hajol le a görnyedtsége miatt alacsonyabban lévő szempár elé, lágy hangon megszólítva a fiatalabbat - természetesen angolul.

Hosszú másodpercekig latolgatja a választ, nem mintha kétsége lenne a saját nevét illetően, csupán ezt még senki nem kérdezte tőle. A “hé te”, meg “vágott szemű” megszólítás közel azonos gyakorisággal hangzott el becses tulajdon neve mellett, ha nem tudta az őt felszólítani kívánó személy.

- Taehyung - leheli maga elé mély orgánummal, felköhögve a furcsa érzésre, ami a már utoljára több hete megejtett beszédet követi.

- Én Kim Seokjin vagyok, örvendek - ereszti el, hogy kezet nyújthasson neki, ám mikor azt Taehyung fél percnyi bamba nézés után sem fogadja el, megfogja a csuklóját és a tenyerébe simítja a fiatalabbét, ezzel megkímélve magát szegényes angoltudása erőltetésétől. - Ne aggódj, innentől biztonságban vagy - mondja ki jól hallható örömmel, ezzel némi bizalmat nyerve magának.

Aggódni? Taehyung már nem is emlékszik mikor és mi miatt aggódott utoljára. Halvány emlékképeiben egyedül a szürke, mocskos folyosók minden kegyetlenséget magukba ölelő látványa kap szerepet, még álmában is kísértve a ténnyel, miszerint ő nem több egy rabnál.

- Gyere velem - mosolyog rá biztatóan, s megfordul a kijárat felé, gyorsan végigpillant a többieken, hogy megfigyelje a társai munkáját. Ugyan többet is kapott a fiú egyedüli felügyeletével, mint amire számított, mégis érdekli a betegek viselkedése, és az azokkal való bánásmód, melyet indulás előtt hónapokig tanultak.

Taehyung egy szó nélkül indul meg ingatag tartással Seokjin után, ki ügyelve a fiatalabb tempójára, a lehető leglassabban halad, azt latolgatva, hogy vajon az mennyire kiszámítható. Ha támogatná, hogyan fogadná? Van rá esély, hogy bántsa? Mindenesetre, a közvetlen közelében kell lennie, mielőtt kedve támadna kereket oldani, ezzel jelentősen megnehezítve a munkáját.

Ám a küszöbön átlépve, Taehyung megtorpan. Hunyorgó tekintetét az égre szegezi, minden igyekezetét kiegyenesedésébe ölve, hogy ezzel is jobb rálátást nyerjen a hatalmas kékségre. Bár a szobából, a kitört ablakán keresztül is eleget csodálta a ráérősen tovakúszó felhők sokaságát, innen még, az egyébként máskor rettentően bosszantó hideg is, élvezettel tölti el. Ahogy szegényes öltözetébe belekap a szellő, lágy tánccal körbejárva csontsovány lényét, érthetetlen, a külső hatásokat meghazudtoló melegség tölti meg a szívét.

Seokjin türelmesen vár, még ha nem is érti teljesen a dolgok miértjét. Tudja jól, hogy jelenleg a türelmen kívül sok mást nem tehet, s míg Minseok úgyis a hivatalos ügyeket intézi, a többiek meg a problémásan szállítható betegeket biztosítják, ő ráér a fiú saját tempójában eljutni az udvaron álló buszig. Ráadásul, legalább van lehetősége jobban megnézni Taehyung magas, nyurga  alakját, meggyötört arcát, s a kosztól szerteszét álló, fekete haját, mely csak fokozza a fiatalabb iránt érzett mérhetetlen sajnálatát. Végül, mikor meglátja, hogy lépne le az első lépcsőfokról, lekapva magáról a hosszú, bézs színű kabátját, egyszerűen csak Taehyung vállaira teríti, újfent lefékezésre késztetve ezzel a fiút.

- Meg fogsz fázni - ereszkedik előtte térdre, összekapcsolva a cipzár alját, hogy azt felhúzva mindenképp a fiún tarthassa az anyagot. - Mehetünk - egyenesedik ki, megérezve a csípős szél átható erejét, minek minden nyomát takarva hátrál le a lépcsőn.

Taehyung életében először nem tudja eldönteni, hogy mi az a kellemes bizsergés, mit Seokjin látványa, hangja és cselekedetei váltanak ki belőle. A harag, a gyűlölet, a megvetés kivételesen háttérbe szorulnak, teret engedve valami ismeretlen érzésnek, ami haladásra ösztönzi őt, elfeledtetve a táj szépségét vele.

Seokjin egyre fokozódó örömmel figyeli a fiú határozottan magabiztosabb mozgását, ami egészen a buszig tart, hol Taehyung fejét oldalra biccentvén, érdeklődve méregeti a hatalmas, szürke járművet. A hangja félelmet kelt benne, a hője élőlényre emlékezteti, de még koránt sincs eléggé magánál ahhoz, hogy biztosan állítani merjen bármit ezzel a bizarr világgal kapcsolatban, mely az intézet kapuján kívül fogadta.

- Oh, Jin, ti még itt? - éri be őket a kezében lévő papírokba mélyedő Minseok, éppen csak egy pillanatra szemügyre véve a párost.

- Már nincs messze a cél - simít zavartan a tarkójára, mikor a vezető tekintete megakad a fiú kabátján. - Hyung, Taehyung mennyi idős?

Taehyung a neve hallatán a két férfi felé fordul, ám egyáltalán nem érti, hogy miről beszélnek, csupán abban biztos, hogy róla.

- Taehyung…. Taehyung… Taehyung… - túrja át a hatalmas paksamétát, míg meg nem találja azt az egyetlenegy papírt, amit keresett. - Tizennyolc. Woow, alig három év van köztetek - vigyorodik el, jót derülve a felfedezésen. - Gyere velem - nyújtja kezét a megszeppent fiú irányába, ki ezt észrevéve, egy határozott mozdulattal Seokjin mögé lép, legújabb ismerősében keresvén a védelmet.

- Hát hyung, ki lettél kosarazva - nevet fel Taehyung reakcióján.

- Ilyen sem sűrűn történik… Hozd fel, lassan indulunk - hagyja ott őket, visszatérve az iratok sokaságába, miközben rutinosan átszeli azt a néhány lépcsőfokot, ami a beltérig vezet.

- Gyere, Tae, később még nézelődünk - fordul szembe a megszólítás miatt fel sem eszmélt fiatalabbal, hogy bal karját megfogva tűrje fel a kabát nehezen mozgatható anyagát, ezzel kiszabadítva a kezét, majd azt megfogva indul a busz elejéhez.

Taehyung izmai jó részét elernyesztve lohol Seokjin mögött, készségesen tűrve annak húzását, még akkor sem vonakodva, mikor felvezeti a szűk, meleg, hangos és sötét járműre. Továbbra sincs benne kétség, félelem… remény. Nem vár és nem hisz semmit, csupán sodródik az árral, megismerkedve az őt körülvevő új környezetet.

- Ülhetsz belül, hogy kiláss - tolja be hirtelen az egyik sorba, lenyomva az ablak melletti ülésre, majd maga is mellé helyezkedik, ezúttal már elengedve a fiú kezét.

Taehyungot egyfajta hiányérzet fogja el, mikor társa a saját térfelére, tisztességes távolságba kerül tőle, ugyanakkor a sarokbaszorítottság keserű szájíze mellé valami kellemes is költözik, Seokjin kabátjából, s lényéből áradó illatával együtt. Bár ötlete sincs, mi történik, hova viszik őket és miért, de szép, lassan visszatér belé az életvágy, magával hozva rengeteg olyan érzelmet, melyek nélkül könnyedebben vészelte át elmúlt éveit, mégis elmaradhatatlan velejárói az akarásnak.

- Nézd! - hajol váratlanul nagyon közel az arcához Seokjin, ujját az üvegre tapasztva. - Ne engem, hanem arra - kuncog, nyomatékosításként megkocogtatva az átlátszó felületet, mire Taehyung a hang irányába fordul. - Köszönj el a helytől, mert soha többet nem kerülsz vissza - Seokjin lehelete csiklandozza a fiú fedetlen bőrét, ami bár nem egyedi eset, hiszen sokan ordibáltak vele ilyen közelről, ám ebből egyáltalán nem érződik ki sem alkohol, sem egyéb jellegzetes bűz, mely az ápolókat jellemezte. Annyira… békés.

Taehyung az alig fél órás út alatt olyan dolgokat láthatott, miket eddigi élete során egyáltalán nem volt alkalma tapasztalni. A fű, a fák, a házak, az autók, de ami a legjobban lázba hozta, a lovak voltak. Jelét bár továbbra sem mutatta valódi hangulatának, de Seokjin nem is várta el ebben az állapotban. A fiú még mindig lázas, bódult és furcsa a mozgása.

Ahogy azt várták, a kiszabadított embereknek egyáltalán nincsenek irataik, orvosi leleteik, sőt, akad olyan, akinek a pontos életkorát sem jegyezték fel, de mivel ezekkel már előre számoltak, nincs szükség további intézkedésekre, hogy kivihessék őket az országból. Magángépen, speciális ellátással és az eddigi tapasztalatok alapján, nem kell semmilyen szörnyűségre számítaniuk.

A reptérre érve Taehyung, a tartós éhezéstől, az erőltetett koncentrációtól és a sok új behatástól, mérhetetlen fáradt lesz. Már épp készülne egyet pihenni, mikor Seokjin feláll mellőle, ezzel azonnali éberségre késztetve őt, nehogy még a végén leszakadjon a férfitól.

Mihelyst az idősebb elindul előre, Taehyung önkényesen nyúl a keze után, tenyerét a másikébe simítva, hogy néminemű biztos támpontot találjon, min Seokjin egy pillanatra megrekedve mereng el, ám végül ő is jobbnak látván ezt, folytatja az útját kifelé a buszból.

- Segítsek? - várja be őket az éppen egyedül maradt Hakyeon, aki már áttámogatta a géphez a többi esetlegesen rászoruló beteget, azonban Taehyung az előbbihez hasonlóan reagálva bújik Seokjin mögé az ismeretlen férfit észlelvén.

- Hagyd csak, hyung, fél tőled - tájékoztatja mosolyogva, titkon kiélvezve, miszerint csak neki sikerült bizalmat nyernie Taehyung felé.

- Tőlem? Nem is vagyok ijesztő… - mutat magára hitetlenül, elvégre már minden jelzőt hallott magára, csak ezt nem. - Na, várjál - kerüli meg Seokjint, mire Taehyung próbál a másik oldalára húzódni, még inkább szorítva a kezét, már amennyire telik szegényes erejéből. - Szia! - köszön rá Hakyeon egy szelíd mosoly kíséretében. - Nem bántalak, bízz bennem - nyújt felé kezet, igen kevés sikerrel az elfogadást illetően.  

- Háh! - hozza rá hangos megnyilvánulásával a frászt az előre görnyedőre Minseok, alaposan kinevetve utána.

- Ya, ezt most mért kellet?! - méltatlankodik Hakyeon, hevesen gesztikulálva.

- Nem tetszel a kölyöknek, fogadd el - közli fölényes hangnemben, mintha nem éppen őt dobták volna ugyanígy, alig egy órája.

- Már majdnem sikerült!

- Persze, persze. Sze-

- Itt az idő lelépni - súgja Seokjin a fiúhoz, s halkan elosonnak a két vitatkozó felnőtt mögött, hogy még mielőtt észrevennék a hiányukat, már a gépen lehessenek.

Seokjin sejti, hogy hazáig biztosan nem tud megszabadulni Taehyungtól, de őszintén, nem is szeretne, úgyhogy ennek fényében ezúttal is mellé ül, hogy kiélvezve a belé vetett bizalmat, megpróbálja szóra bírni, netán valamiféle reakcióra az egyébként mások által fárasztónak titulált vicceivel.

A fiú ugyan kezdi feszélyezve érezni magát a mégnagyobb és zajosabb gép hatására, Seokjin nemtúl hangos, mégis az erős figyelmének köszönhetően a búgást elnyomó beszéde, valamint olykor felcsendülő, magának címzett nevetése némileg nyugtatóan hat rá.

Ám Taehyung, ha lenne is olyan állapotban, hogy felfogja az idősebb bizarr humorát, a teste feladja a szolgálatot, s kimerülten rogy megmentője ölébe, annak reményében, miszerint a következő, levegőben töltött órákat ebben a meglehetősen kényelmes helyzetben alhassa végig, melyet Seokjin egyáltalán nem tervez elrontani számára.

Már javában az éjszakában járnak, mikor megérkeznek Incheonba, honnan még busszal tovább mennek Seoulba, hogy a kórházban letehessék a betegeket, átadva az illetékes személyeknek a róluk szerzett csekély információt. Az elsődleges cél jelenleg, testi és lelkiállapotuk alapos átvizsgálása, mihez mérten tudják kezelni őket a továbbiakban.

Taehyung torka elszorul, mikor a fehér ágyában fekve mellé tér Seokjin, hogy elköszönjön tőle, ugyanis neki haza kell mennie. Az a haza egy olyan haza, amitől a fiatalabbat nemrég fosztották meg, s egyelőre nem tudhatja, hogy ez jót, vagy rosszat jelent számára, viszont Seokjin elvesztését felettébb negatívként éli meg. De nem ellenkezik. Immár gyökeret eresztett benne a félelem, ám még nem adta fel hiú álmát, mely a megváltó sötétséget jelképezi.