Az átlagos délig lustálkodás helyett a reggel ezúttal valamikor fél hét tájékán ér utol, s akkor sem éppen először, csupán ezidőben unom meg az álmatlanság monoton és hátfájdító valóját. Ahhoz képest, hogy három után talált rám a megnyugvás, kifejezetten élénken kelek, amiben minden bizonnyal Cookie mancsa is benne van, ki már lassan egy órája aerobikozik a szobámba, ahelyett, hogy a gazdáját boldogítaná.
Hosszasan nyújtózkodva tornázom fel magam ülő helyzetbe, ezzel plusz terhelésnek kitéve elgémberedett izmaimat, s állóhelyzetbe szenvedve lusta mivoltomat ropogtatom végig meggyötört gerincemet, mielőtt megindulnék kifelé, a nap legfontosabb étkezését bepótolva… az utóbbi fél évről. Nem szoktam reggelizni, azonban eleve éhesen feküdtem le, mert nem szerettem volna felverni senkit, így a konyhába érve rögtön neki is látok egy könnyed szendvics összedobálásának, mely egyébként szintén nem képzi szokásaim tömkelegét.
- Kéne, mi? - pillantok le vigyorogva a macskára, aki nyervogva adja tudtomra kívánságát, hevesen szuggerálva az ujjaim közt tartogatott szelet sonkát, minek széléből lecsippentve, egy hanyag mozdulattal dobom mellé a kemény kőre, hogy aztán nyugodtan folytathassam ügyködésem. Amint elkészül az étel, egy gyors limonádét kikeverek, majd kihúzva az oly ritkán használt asztal egyik székét, letelepedek, kivételesen élvezve a magány nyújtotta keserű lehetőségeket. Rossz volt az estém, mégis pozitívan tekintek a mára, szinte már-már mosolyogva falva a reggelit. Elég nagy a rumli, előttem sorakoznak a mosatlan edények, úgy kell arrébb tolnom őket, hogy legyen helyem, de nem különösebben zavartatva magam bambulok, gondolataimba mélyedve, lassan és ráérősen elfogyasztva a reggelimet, amit - mint minden étkezést - nagy átlagban a szobában végzek. Azt hiszem, ez az én kizökkenésem, bár egyáltalán nem remélem, hogy a ma más lesz, mint az eddigi napok, míg pozitívan indulok neki, csak jobb lehet.
Nyomoromba való elkalandozásomból egy apró nesz ránt ki, mire fejemet felemelve dermedek meg, még a levegőt is visszatartva, hogy semmi ne zavarjon be hallgatás közben. Cookie itt fekszik a földön, rajta kívül meg elméletileg más nem lehet a lakásba, ám mikor a következő csattanás mellé káromkodás sorozat is csatlakozik, csupán apró kuncogással konstatálva a történteket vezetem vissza minden figyelmem a szendvicsemre. Türelmetlenül várom a percek elhaladtát, melyből kívülről semmi nem látszik, egészen, míg meg nem érkezik a várt személy, a közel nyolc óra alváshoz képest igencsak fáradtan.
- Neked nem el kellett volna indulnod úgy… - pillantok fel a mikró feletti órára - negyven perce?
- Öumnh - dobja le magát velem szembe, egy érthetetlen nyögés kíséretében, majd homlokát az asztalra döntve panaszolja el bánatát, nem épp hozzá illő módot választva megfogalmazás gyanánt. - Szarul vagyok…
- Szarul is festesz - helyeselek nagy hevesen.
- Köszi - egyenesedik fel, továbbra is fura hangokat hallatva, mire én megszánva őt, a szája elé tartom szendvicsem maradékát.
- Kérsz egy harit? - varázsolok ábrázatomra egy barátságos mosolyt, míg az övé inkább furcsa grimaszba torzul.
- Vidd innen - tolja arrébb a kezemet, jól láthatóan visszanyelve feltörni vágyó további véleményét. Ennyire csak nem lett gáz…
- Beteg vagy, Kook? - mérem végig aggodalommal telt szemekkel, helyzetének súlyosságára utaló jeleket keresve rajta.
- Esélyes. Hyung, elkísérsz az orvoshoz? Utálok egyedül menni…
- Milyen kérdés ez? Hát persze! - válaszolok a kelleténél tán kicsivel lelkesebben, mint ahogyan azt jelenleg kellene, de ezzel sikerült kicsikarni egy halvány mosolyt, tehát már csak ezért megérte. Szeretem Jungkookot. Jobban, mint egy barátot, de nem mondanám magam szerelmesnek, inkább olyannak, akinek legnagyobb vágya odaadni valakinek a benne tomboló rengeteg szeretet, mihez ő a legalkalmasabb, ám mégsem kér belőlem. Hülyéskedünk, természetesen nagyon közeli a kapcsolatunk, elvégre befogadott az édesanyjával és a bátyja szobájában élek, de ez nem hatalmaz fel arra, hogy összetörjem szerencsétlen valóm esztelen ragaszkodásával. Igen, imádom őt, az életemet jelenti, viszont ezt jobb, ha megtartom, és csak testvérként próbálok mellette állni minden téren. Nem az a legnagyobb baj, hogy fiú, akárcsak én, nem is az, hogy talán sosem viszonozná… csupán nem tehetem ezt meg vele.
- Ahh, annyira szeretlek. Csak te vagy nekem, hyung - terül el újfent az asztalon.
- Na, ne mondd ezt - erőltetek arcomra jókedvet, közben erősen megböködve a vállát. Én lennék a legboldogabb, ha így lenne, ugyanakkor a legszomorúbb is, hiszen ki akar kizárólag az én társaságomra szorulni? És az sem elhanyagolható tény, hogy ott vannak a srácok számára, szóval inkább csak lelkis hangulata van, amikor magabiztos férfi énjét egy hisztis, netán bújós kisállatéra cseréli. Ugyan számomra fájnak a következő szavaim, de az ő érdekében ki kell mondanom. - Magányos lennél te mellettem, na meg cseszettül unatkoznál - engedek el egy feszült kacagást. - Szerezz barátokat, Kook. - Nem mintha nem lennének már jópáran.
- Nekem csak te kellesz - dünnyögi az asztallapnak.
- Akkor, míg befejezem az evést, szenvedd ki magad, és nézd meg mikor rendel az orvos. Ja… és elfogyott a citromlé - teszek hozzá még egy igazán lényeges információt, amire neki is szüksége lehet, ha a héten teán kell majd élnie.
- Mert megittad - vádol meg erőtlen hangszínével.
- A lényegen nem változtat - húzom félmosolyra ajkaimat, kissé talán jobban élvezve Kook gyötrődését, mint amennyire illene azt.
Alig kezdődött el a Szeptember, de drága barátom már beadta az unalmast, azonban most mégsem a társasága az egyetlen, ami igazán boldoggá teszi egyébként meglehetősen letört énemet. Nemrég búcsúztunk a nyártól, ám máris sötét, borús idő van, éppen csak nem esik még az eső. A hőmérséklet igen alacsonyra szökött, kissé a szél is fúj, ami mindenki mást elszomorít, én mégis örömöm lelem benne. Elmúlt tizenkilenc évem során szerintem még nem volt alkalmam ennyire gondtalannak lenni, s pont emiatt nem szeretnék a jövőre, vagy éppen a múltra gondolni, mely amúgy is beárnyékolja állandó kedélyállapotomat, miből egyedül az segít kitörni, hogy a legapróbb dolgokban is kizárólag a jót keresem.
- Miért hoztál táskát? - töri meg a reggeli forgalom ellenére egész lecsendesedett környék tompa moraját Jungkook.
- Van benne egy könyv - vonok vállat, ezzel megrántva magamon a hátizsákot, ami egyébként szinte mindig nálam van, ha kilépek a házból, hű fejhallgatómmal együtt, hiszen sosem tudhatom mikor maradok egyedül, bármilyen oknál fogva. Még Kooktól kaptam születésnapomra egy MP3 lejátszót, s mivel kifejezetten utálom a csendet, mindig nálam van, az életmentő táskával együtt, amibe bármilyen helyzetre tudok pakolni, előre felkészülve a váratlanra. Csupán megszokások…
- Azt ne mondd, hogy olvasni fogsz - vigyorodik el szavai abszurditásán.
- Sosem lehet tudni - hagyom rá, mindennapos témánktól eltekintve.
- Egyébként, nincs már túl hideg a szandálhoz? Meg ez az ocsmány nadrág sem tűnik valami vastagnak - mutat hű lábbelimre és szeretett türkizkék trapéznadrágomra, újabb olyan témát feldobva, melyből sosem kerülünk ki egy oldalon.
- Haza is mehetek - fékezek le zsebrevágott kezekkel, kissé tán megsértve érezve magam, pedig emiatt már igazán felesleges.
- Jó, jó, bocsi, hyung - ragad karon, hogy úgy vonszoljon tovább az alig pár sarokra lévő orvosáig, hol, mint ahogy vártam, rengetegen vannak.
Míg ő a telefonját nyomkodja, én a falon lévő csecsemőknek hirdetett orvosságok és kiváltandó injekciókról tájékoztató hirdetésekbe mélyedek, a saját kisbaba koromra gondolva, melyre természetesen egyáltalán nem emlékszem. Arról sincs fogalmam, hogy engem mennyire és hogyan szerettek, mert mikor egyedül maradtam, a legfontosabb irataimon kívül semmit nem hoztam magammal. A lehetőség fennáll, miszerint haza menjek bármiért, de már négy hónapja nem jártam ott és továbbra sem tervezek, hiába fenyeget az elárverezés veszélye. Nincsen már semmi közöm ahhoz a helyhez, s ez így van rendjén, elvégre minden, ami elég fontos, az a fejemben megvan, tehát nincs szükségem a régi házunkból egy porszemre sem.
- TaeTae, hahó - rázogatja a vállamat Kook, ezzel kirántva saját kis világomból, önmagára terelve lassacskán visszatérő teljes figyelmemet. - Én jövök.
- Bemenjek veled?
- Ha akarsz… - fordít nekem hátat és indul is meg az ajtó felé, így rögtön felpattanva követem őt az apró rendelőbe, hol a doktornő majdhogynem a szoba jobb sarkában ül az asztal mögött, amellett egy ágy és azelőtt egy másik asztal az asszisztens nőnek.
- Jó napot - hajolunk meg egyszerre köszönve az oly rég látott hölgyeknek. Jungkook valamilyen oknál fogva a nyáron egyszer sem járt itt, amihez leginkább az iskolaundora köthető, elvégre alig két hete nyitotta meg az épület újfent a kapuit, a tanulni vágyó fiatalok számára.
- Sziasztok, fiúk - mosolyodik el láttunkon a doktornő. - Mi a panaszotok?
- Csak neki - lépek hátrébb, Kookra mutatva. Nekem nincs érvényes TB kártyám, ráadásul már nagykorú is vagyok, illetve a lakcímem sincsen rendezve, tehát eredetileg nem részesülök orvosi ellátásban, de ez a kedves néni mindig megvizsgál engem és Jungkook nevére ír fel gyógyszer, ha szükségem lenne rá.
- Gyere kedvesem, mesélj, mi a gond? - áll fel, miközben Kook az ágy végébe ül, előre levéve pulóverét, valamint pólóját, hogy neki is láthassanak a vizsgálatnak.
Az orvosi szoba jobb fala tele van ide járó gyermekek, vagy már éppen felnőtt emberek kiskori képeivel, melyek közt már reflexből megtalálom Jungkook és a bátyja közös képét, ahol alig lehettek kettő-öt évesek. Afölött van egy polc, hol mappák és különféle állatfigurák kaptak helyet, a környezet barátságosabbá tétele érdekében. A másik oldalt vitrinek helyezkednek, benne gyógyszerekkel, további iratokkal és matricákkal, amikből még néha kapunk, de csakis a vicc kedvéért. Remélem…
Hazafelé az ég továbbra sem mutat hajlandóságot afelé, hogy több fényt hozzon a páremeletes házak árnyékában élő polgárok keserű hétfőjébe, ha lehet az előzőekhez képest még sötétebb esőfelhőkkel takarva a Napot.
- Hyung, van nálad pénz? Akár el is ugorhatnánk vásárolni, ha ennyi szabadidőnk akadt - szólal fel a betegsége ellenére igencsak megterhelő kinti elfoglaltság mellett.
- Egy tízes…
- Hát abból max éhenhalunk… Akkor a terv a következő: Felugrunk pénzért, elmegyünk vásárolni és bevackolunk filmezni. Jó?
- Tökéletes - mosolygok rá, mélyen hálásan minden felém intézett szavára. Talán, sőt, biztos túl kevésre értékelem magam, de teljesen jogosnak érzem, még ha nem is mondom ki senkinek. Ismerem már Kookot eléggé, hogy tudjam, megpróbálna az ellenkezőjéről meggyőzni, ami természetesen nem sikerülne, elvégre nálam makacsabb és önfejűbb emberrel nem is nagyon sodorhatná össze a sors.
Az otthoni gondok miatt viszonylag hamar abbahagytam az iskolát, így csupán az alapokkal büszkélkedhetek, de ennyi bőven elég volt, hogy elvonuljak dolgozni, apám kívánságára hordva haza helyette a pénzt. Abból szerencsére bőven megmaradt, mi a bankszámlámon pihen, melyhez bármikor hozzáférhetek, ha szükségem van rá, azonban Kook édesanyjától szoktam kapni zsebpénzt, amit szintén nem tudok mire költeni, mert tőlük mindent megkapok, ráadásul a sajátomat eleve neki ajánlottam fel, de nem volt hajlandó elfogadni.
A terv szerint felmegyünk a lakásukra, Jungkook leteszi az asztalra a recepteket, amiket nem szokott kiváltatni, mert feleslegesnek tartja, én elpakolom a táskámba őket és a szobámba sietve veszek még magamhoz némi pénzt, ami a kiváltásukra elég lesz, hogy aztán nyugalomba folytathassuk tovább az utunkat.
A sarki kisközért helyett a pár utcára lévő, nagyobb szupermarket felé indulunk, ahol választékra és árak szerint is jobb a helyzet, mégis csak kritikus helyzetben esz minket a fene olyan messzire. Én, mondjuk köztudottan ritka lusta vagyok, amin csak egyetlen közeli ismerősünk, már-már barátunknak mondható egyén tesz túl, akit eme kifejezett tehetséggel megáldott készsége miatt szerencsére ritkán látni, ugyanis emellé társul kritikán aluli magatartása és olykor ingencsak bunkó stílusa. Ez pedig nem más, mint maga Min Yoongi, vagy, ahogy hívatja magát, Suga. Komolyan, egész nyáron alig lehetett róla hallani, és nem mondom, hogy utálom, csak éppen a mi kapcsolatunk nem olyan gördülékeny, mint akár a többi sráccal.
- Miket vegyünk? - kerít a bejárat mellől egy húzható kosarat, s amint belépünk, alaposan körbeszemléli a zöldséges részleget, ugyanis ezzel kezdődik maga a bolt. Belé valahogy mindig több felelősség szorult, tehát minden bizonnyal most nem csupán magunknak jöttünk bevásárolni, hanem otthonra is veszünk olyan dolgokat, melyek ugyan szoktak lenni, csak jelenleg elfogytak. És ha már elfogytak…
- Citromlé! - emelem hirtelen a magasba jobbomat, amolyan győzedelmes felkiáltást produkálva, mint aki éppen megtalálta a rák ellenszerét.
- Cukor még van? - veszi az irányt az imént említett folyadék fellelhető helye felé.
- Egy kicsi…
- Akkor az is kell, nem? - pillant rám olyan szemekkel, akár egy dorgáló apuka, némi felsőbbrendűséget csempészve belé felvont szemöldökeivel.
- Megengedem, hogy vegyél - rántok vállat, egy mosoly kíséretében megelőzve őt, immár kiegyenlítve az erőviszonyokat.
- Mí’ nagylelkű vagy, hercegem. - Szinte kihallani a hangjából, hogy forgatja a szemeit, csöppet erőszakosabban cibálva szerencsétlen kosarat a göröngyös padlózaton, mint eddig.
- Csakis a tiéd - fordulok felé, megcsillogtatva pimasz vigyoromat, túlontúl személyes vizekre terelve a témát, melynek pont nem egy nyilvános üzletben van helye, mielőtt valaki félreértené, de ez valahogy sosem zavart. Engem.
- De, csak mert akkor sem vinnének el, ha fizetnék érte - motyogja, továbbra is jól szórakozva.
- Parancsolsz?
- Eszemben sincs - vált ártatlan arckifejezésre, szabad kezét védekezésképpen felemelve.
- Azé’.
Mivel többnyire hétfő délelőtt tíz óra magasságában a normális emberek iskolában vannak, vagy dolgoznak, a bolt meglehetősen kihalt, átadva nekünk a szabad, kedvünkre való válogatás lehetőségét. Alig pár idősebb állampolgár kóvályog a sorok között, lekésve a reggeli csúcsforgalmat, mikor a törvény áltat előírt, még fiatal és egészséges társaik dolgára igyekvését megakadályozva rohannak hajnalok hajnalán, hogy övék legyen a legfrissebb cukkini - ami nem mellesleg tegnap este majdhogynem ugyanolyan poshadt állapotban lapult a közértek, de még a piac rekeszében is.
- Popcorn? - emeli fel a fejét, közvetlen a kenyér kosárba tétele után, hogy tekintetével körbepásztázva keressen engem, miközben én pont mögötte állok.
- Neked natúr keksz…
- Na, hyung, ne kezd ezt - vet rám egy mérges, amolyan fenyegetőző pillantást, mit még akkor sem vennék komolyan, ha nem lennék tisztában a köztünk lévő erőviszonyokkal. Mármint nem azért, Kook nagyon is erős fiú, nálam edzettebb, és az izomzata szintúgy fejlettebb, de nincs elég tapasztalata, hogy kárt tegyen bennem, amit rendre megpróbál, hátha talomba a fejemet tudja szedni, ha kicsit elbambulok.
- Az öcsikém vagy, alap, hogy vigyázok rád - borzolok bele az egyébként sem túl összetett frizurájába, amit amúgy ki nem állhat.
- Akkor ponthogy mellettem kellene állnod!
- Azt veszel, amit akarsz, én viszont elugrom az újságosba, kint megvárlak - fordítok neki hátat, hogy rögtön indulhassak.
- De itt is árulnak újságot! - szól még utánam, szerencsére nem követve engem, mert miért is tenné? Ha azt mondtam, hogy kint megvárom, bizony így is lesz. Az viszont már kevésbé igaz, hogy az újságoshoz megyek…
A bejárattól alig negyven méterre egy patika található, hol minden bizonnyal fellelhető az összes dolog, amikre nekem jelen pillanatban szükségem van, hogy Jungkookie minél előbb meggyógyulhasson. Természetesen nem azt akarom ezzel elérni, hogy a lehető leghamarabb iskolába menjen, de mégiscsak szeretem őt, tehát inkább legyen egészséges, mint beteg.
Hazafelé a nem is oly’ rég köztünk lévő szeretkét a harag és az árulás keserű íze váltja fel, mit Kook minden erejével, kifejezetten passzív módon igyekszik tudtomra adni, én meg, mint tisztességes nagytestvér, magasról szarok a hisztijére. A veszekedéseink messzemenőleg is maximum fél napig tartanak, ám biztos vagyok benne, hogy mire felérünk, nyoma sem lesz ennek a felettébb kiidegelő hangulatnak. Az ég még mindig borult, a hideg továbbra is körbeölel, a táskám alaposan megpakolva - minek következtében buktam le -, Kook havizik, mégis jól érzem magam. Ilyenkor nemhogy nem szoktam ébren lenni, kint semmiképpen sem. Bár, nem sűrűn mászkálok nagy pakk vécépapírral és macskaalommal a kezeimben, ettől csak még idillibb ez az egész, amit minden bizonnyal egyedül én gondolok így.
- Nem kéne felhívnod anyudat, hogy itthon vagy? - töröm meg nagy kegyesen a már túlontúl hosszúra nyúlt csendet, mivel igazán várhattam volna az ajtóig, ugyanis amint meghall minket Cookie, éktelen vernyákolásba kezd, mi egyre inkább ösztönöz a kulcsok mielőbbi megtalálására.
- De… kéne - előz be már kissé megrogyva a sok járkálástól, és a színe sem éppen valami egészséges.
- Beszéljek vele? - követem a konyhába, hol mindent lepakolva kezdhetünk neki a tényleges helyükre tételének.
- Hagyd, majd írok neki - tárja ki a hűtőt, hogy minden hidegen tartandó bekerüljön oda.
Alig fél óra rendezgetés és könyörgés után - ami az idő nyolcvan százalékát tette ki -, Jungkook bevéve a gyógyszereit fekszik az ágyban, és filmet keres, miközben én igyekszem nem felrobbantani a konyhát. Nem vagyok rossz szakács, mindent el tudok készíteni, amire nekem szükségem szokott lenni, de persze azok ehhez mérten vannak kiválasztva, szóval, ha ezen múlna, három-négy ételen kívül sosem ennék mást.
- Mit nézünk? - helyezek az ölébe egy tálcát, egy kis natúr főtt krumplival, teával és az utána bevenni való gyógyszereivel.
- Vígjáték, Adam Sandler - tájékoztat csupán az egyik kedvenc színészem nevével, kinek már minden filmjét ezerszer láttam, mégis szívesen nézem újra bármikor. Meg amúgy is… nem nagyon mélyülünk el a történetbe, többnyire csak kibeszéljük a karaktereket, az eseményeket és úgy mindent....
Kookhoz hasonlóan bebújva a takaró alá húzom az ő lábáról félig az enyémre is a laptopot, hogy jobban láthassam, majd kirángatva mögüle egy párnát, a derekam alá helyezem a későbbi esetleges fájdalmak elkerülése végett. Ugyan már viszonylag régóta velük élek, még mindig zavarba tud hozni Jungkook közelsége, vagy inkább az ahhoz fűződő gondolataim, amiket bárhogy próbálok kontrollálni, nem kifejezetten szokott sikerülni. Tagadhatatlanul szörnyen helyes srác, főleg, mióta barnára festette a haját, minden téren vonzz, valamiért még sem elég a szerelemhez, amiért mélyen belül hálás vagyok az égnek. Vannak napok, mikor ezt nem merném így kijelenteni, de azt csak annak tudom be, hogy rajta kívül nincs másom, így mindennél jobban ragaszkodom hozzá.
Szeretem az állatokat, világéletemben közel éreztem őket magamhoz, ám amikor Cookie nagy kegyesen elfoglalja fekete-fehér, bolyhos hátsójával az ölemet, már előre kerülget a frász. Szerintem, lenne elég okom, hogy vagdossam magam, melyet régen előszeretettel alkalmaztam, de egy ideje lemondtam róla és szükségét sem érzem, ennek ellenére semmi különbség nincs az akkori és a mostani énemben - látszatra -, maximum annyi, hogy ezúttal mindenhol tele vagyok hosszú nyomokkal. Fáj ám, hogy ez az átok állandóan belém akasztja a karmait, még akkor is, ha az véletlen van. Kook meg merne esküdni, miszerint szeret engem a macskája, de akkor miért vagyok nála tarkább? Rajta alig van pár karmolás…
Sosem tagadtam le végtelen lustaságom, elvégre az az egyetlen, amit tökéletesen művelek, így, hogy ezt most is megcsillogtassam, a második film felénél szépen bealudtam, ezáltal pótolva az éjszaka elmaradt órákat. Nappal sokkal kényelmesebb henyélni, mert keveredik a többi ember kínkeserves küzdésének gondolatával…
Mikor pár órával később magamhoz térek, annyira egyedül vagyok, mint a… nagyon. A szegényesen átszűrődő egyébként sem túl erős Nap éltető sugarai éppen látható viszonyba taszítják a szoba bizonyos részeit, megvilágítva Kook íróasztalát, a felette lévő rajzait és szekrénysorát. Cookie mellettem kiterülve alszik, teljesen megfeledkezve a világ minden gondjáról, ami egyébként sem az ő piciny macskavállait nyomják, így ebbe most nem szívesen mennék bele.
Nagy nyögések közepette feltornászom magam, s egy hosszadalmas nyújtózkodást követően bizonytalan lábakon ugyan, de kivánszorgok a már sokkal több fénnyel megáldott folyosóra.
- Hú, most úgy érzem, hogy nem is nézek ki olyan szarul, mint amilyennek beállítottál reggel - ütközik nekem egy ismeretlen eredetű Jungkook, és még mielőtt lenne annyi lélekjelenlétem, valamint látóköröm, hogy védekezni tudjak, átkarolja a vállam, elénk emeli a telefonját és lő egy minden bizonnyal rettentő előnyös képet.
- Randid lesz? - pislogok nagyokat, hatalmas ásítozásokkal megfűszerezvén, tekintetemmel a sürgő Kookot követve.
- Csak átugrom Jiminhez - tájékoztat tárgyilagos hangnemben, a kinti nagy szekrényben kutatva, hogy valami olyan ruhát vegyen fel, ami nagy valószínűséggel rávonz minden kóbor szempárt. Fáj, hogy másoknak, vagy inkább jobb megfogalmazás, hogy mindenkinek tetszeni akar. Így olyan, mintha én nem lennék elég, pedig nincs is köztünk semmi.
- Tehát, randizni mész - varázsolok gúnyos csipkelődést kínomból, egy keserű mosolyt festve vele arcomra.
- Te is jöhetsz, ha gondolod - méltat egy pillantásra, majd mikor elém ér, finoman megfogja a két oldalamat és arrébb tol, hogy elférjen a fürdőhöz.
- Nincsenek ilyen beteges gondolataim - húzom el számat. - De már ha betegség… Mondd, neked nem éppen az ágyat kéne nyomnod?
- Eddig te nyomtad az ágyamat - emeli meg a hangját, hogy bentről is tökéletesen hallhassam.
- A kettő nem zárja ki egymást.
- Tény…
- Anyud tud róla?
- Nemrég ment át Hobiékhoz lányos traccspartit tartani, így nagy eséllyel várható Hoseok megjelenése is Jiminnél. - Nem, még mindig nem elég kecsegtető, hogy megmozduljak. - De, egyébként tudja, hogy beteg vagyok.
- Csörögj haza fél órával azelőtt, hogy indulnál, és eléd megyek - vetem hátam a falnak, ugyanis elfáradtam a már hosszú percek óta tartó ácsorgásban.
- Mert szerinted én fél órával előre megtervezem? Amúgy sem kell kísérgetni, nagyfiú vagyok már - lép ki rendezettebb tincsekkel, lassan tökéletesítve kinézetét.
- Nem azért, mert kísérgetni kéne, csak legalább kimozdulhatok kicsit.
- Akkor gyere te is. - Erre csupán egy szemforgatás a válaszom, miből rögtön levonja tényleges álláspontomat. Nincs bajom a srácokkal, komolyan, a nagytalikon ott is szoktam lenni, de azért, hogy átmenjek és azt nézzem, ahogy ők szórakoznak, nekem igazán nem éri meg. - Majd hívlak - sóhajt fel, s megmentve a további instrukciók alól, egyetlen hang kiadása nélkül hagyja a lakást.
Nem szoktam ám én olyan nagyon unatkozni, mint ahogy az hihető lehet eddigi roppant érdekes napom alapján. Visszabattyogok a szobámba, bekapcsolom a tévét, kényelmesen elhelyezkedem, keresek valami nézhető csatornát és kipihenem a pihenés fáradalmait, hogy később legyen erőm megmozdulni. Az természetes, hogy féltem Kookot, elvégre a saját bőrömön annyi mindent tapasztaltam már meg az emberi aljasságot illetően, hogy legszívesebben sosem engedném el egyedül sehová, de eddig valami szerencse folytán az ismerőseimet elkerülte az efféle balsors, csupán engem ver az ég, azonban most beteg a gyerek, és éppen sötétedik, tehát csak ne lófráljon kint védelem nélkül. Nélkülem… Najó, csupán több időt akarok vele tölteni, mert amúgy sem sokat látom egészséges állapotában. Mindig csavarog, Jiminnel lóg, iskolában van, éli az életét, ami nekem nincsen.
Fél tíz magasságában érkezik a várva várt hívás, minek köszönhetően összekaparom magam, elviselhető kinézetet öltök, a táskámba dobom a pénztárcám - ami nyomná a zsebemet, így kénytelen vagyok hátizsákot húzni - , felveszem a fejhallgatót, zenét kapcsolok és indulok is. A forgalom etájt kezd csillapodni, az emberek lassan mind hazaérnek, vagy munkába, hűvös is van, napközben esett, mire a nedves beton látványa enged következtetni, így minden bizonnyal nem szívesen ütik el az időt szabad ég alatt.
Csendesen, olykor a dalszöveget tátogva sétálok az alig néhány sarokra járó villamosig, melynek már a megállója látványa viszolygást kelt bennem, azonban én nem vagyok annyira megrögzötten emberkerülő, csak a tömeggel van bajom, de mivel a jármű nagy, nem lesz itt semmiféle gond. Összesen két megálló erejéig veszem hasznát a szolgáltatásnak, egy meglehetősen forgalmas téren leszállva, hol rögtön az egyik legeldugottabb utcába vezet az utam, hogy tovább élvezhessem nem éppen csendes magányomat.
Kicsinek rettegtem a sötétben, és bár már elég fiatalon el voltam eresztve, az éj leszállta előtt mindig hazatértem, attól függetlenül, hogy nappal is simán betalált a baj. Nem emlékszem, pontosan mikor változott ez meg, de már nem aggaszt a tudat, hogy esetleg valami elkap, bánt, megöl, mert számtalan kísérlettel a hátam mögött, valamint a haláltól nem lévő félelmemmel, felesleges lenne.
Zsebretett kézzel, felettébb szórakozottan rovom a sarkokat, mikor valami a távolba megragadja a figyelmemet. Egy nagy, szinte - tán csak innen - fekete dolog van az út közepén, amibe biztos vagyok, hogy nem kifejezetten az aszfalt tartozéka. Talán egy elütött kutya… Mivel állatszerető vagyok, az ilyesmi mindig elszomorított, főleg a belvárosban, ahol az emberek azért vigyáznak annyira minimum a kutyáikra, hogy ne szökjenek el olyan könnyen, mint mondjuk a macskák. Azonban a kíváncsiságom hatalmas, akkor is érdekel, ha tudom mi van ott, bár jelenleg nagyon nem ez a helyzet, ugyanis minél közelebb kerülök, annál kevésbé kutyább az alak. Alig tíz méter választhat el, mikor az adrenalin utat törve ereimben veszi át testem felett az uralmat, immár pontosan felfogva a földön fekvő ember kilétét. Mivel elég kétséges, hogy ezt többemeletesekkel körbevéve, jelenleg ugyan kihalt, de kifejezetten forgalmas környéken ilyesmi nagyobb felhajtás nélkül megtörténhet, gyorsan körbesandítok, nem-e leselkedik rám is veszély valahonnan, a nyakamra húzva a fejhallgatót, majd amint ez bizonyossá válik, a férfihoz futva rogyok le mellé. Életemben nem láttam még embert ilyen állapotban, s bár tanították, mit kéne tenni, túl lassú az észjárásom, hogy pánikolva előhozakodhassak az emlékekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése