Azt hittem, ha akarom, ha próbálkozom, akkor sikerülni is fog, ez azonban már az első pillanatban megdőlni látszott, azóta pedig minden csak rosszabb. Mi a baj velem? Mi hiányzik belőlem? Jimin hirtelen változása olyan szinten a földhöz vágott, hogy mostanság a többiekhez sincs kedvem.
Komolyan nem értem. Eddig társak voltunk, legjobb barátok, akik együtt utálhattak embereket és mindig ugyanarra gondoltak. Vajon ő is arra gondol éppen, hogy mennyire rossz ez így? Gondol rám egyáltalán, mikor nem keresem, vagy csupán éli az életét, teljesen megfeledkezve rólam és a bandáról is? Velük legalább jóban volt, ám már az sem… Mi lett veled, Jimin?
Egy unalmas szerdai estén tévénézéssel múlatva az időt heverészek szétfolyva az ágyamban, mikor meghallom, hogy valaki kopog az ablakon. Ez általában bizonyosságot ad afelől, hogy hozzám jöttek, mert minden más esetben ott az egy méterre lévő ajtó, így nehézkesen felkaparom magam, s kimegyek megnézni a látogatómat, titkon még mindig remélve, miszerint Jimin az.
- Szia - köszön rám a komor fiú, azonban hiába nem a párommal találom szembe magam, a pulzusom rögtön az egekbe ugrik, s hirtelen elszégyellem magam.
- Helló - nyögök ki ennyit, megpróbálván a célra koncentrálni. - Hogy-hogy erre?
- Beszélhetnénk? - kerüli ki a kérdésem, már látszatra is igen feszülten kapkodva a tekintetét.
- Megijesztesz - lépek el nevetve, hogy beengedjem, de komolyan megijedtem. Minden, csak nem vicces ez a szituáció.
Az a helyzet, hogy beleszerettem Heejunba, ami valahol bűn az én fejemben, hiszen nekem itt van Jimin, így még kínosabban ügyeltem mostanság, hogy ne nagyon találkozzunk, ezzel minden bizonnyal még a barátságunkat is elrontva. De tényleg! Ha már egyszer mindig itt volt nekem, időt szánt rám, én vagyok akkora tuskó, hogy ugyanazt csináljam vele, ami miatt én ilyen állapotban vagyok. Mondjuk, számára fele annyit sem jelentek, mint nekem Jimin, de akkor is…
- Inkább nekem ijesztő - tér be előre a szobámba, mely máris kínos emlékeket ébreszt bennem a múltkori ittalvásáról.
- Miért? - bukik ki belőlem őszinte érdeklődésem, pedig valószínűleg nem kellett volna.
- Figyelj, hyung - fordul velem szembe, megdermedve a helyiség közepén.
- Umm, figyelek - igyekszem elvenni a dolgok élét, de nem megy, ehhez én kevés vagyok.
- Annyira gáz - nevet fel irreális hangon, s ujjait világos barna tincseibe túrva ejti hátra a fejét egy fél pillanatra, egészen őrült kinézetet kölcsönözve magának. Már éppen a legrosszabbon jár az eszem, mikor hajlandó folytatni. - Beléd estem, jó?! Basszus, szerelmes vagyok beléd, de neked ott van Jimin, csak már én nem bírom nézni a szenvedésed - kiáltja az arcomba, nehogy véletlen a ház kimaradjon eme fontos eseményből, melyet nekem egyelőre nem igen sikerül felfognom. - Nem várok semmit, nehogy azt hidd, csak azt akartam, hogy tudd - halkul le, tekintetét a szőnyegre szegezve.
- Én… - Fogalmam sincs, mit tegyek. Ha kimondom, valóságos lesz. Ha kimondom, mindennek vége. Ha kimondom, el kell engednem őt. - Én is…
- Az jó, ha szereted magad - kapja fel a fejét egy huncut félmosollyal, pedig érti ám, mit szerettem volna mondani.
- Ya! - lököm meg a vállát.
- Na, mindegy, csak ennyit akartam. Sok sikert nektek, és, ha bármi van, keress, mert, ha nem, én foglak - kerüli ki lesokkolt mivoltomat, s mindennemű köszönés nélkül kisétál a szobából, a lakásból, el innen.
Az éjszaka folyamán semmit nem alszom. Nem, mintha ez ritkaság számba menne, de ennyire még nem őrlődtem egy ébren töltött percemben sem.
Heejun szeret… Engem… Ez annyira hihetetlen, és nagyon boldoggá tesz, de le is lomboz, hiszen nekem akkor is ott van Jimin. Önzőség lenne mérlegelni a lehetőségeimet? Lényegtelen, hisz azt teszem.
Szeretem Jimint. Őszintén. Ráadásul nekünk már van egy múltunk, ha nem is túl hosszú, de van, ami, bármit teszek, kitörölhetetlen. Nekem ő majdnem olyan, mint az öcsém - már, ha nem nézzük a kapcsolatunkat, mert a beteges énem is betegesnek tartaná ezt. Viszont, ami az elmúlt hetekben ment köztünk, elbizonytalanított.
Heejun pedig… Heejun majdhogynem Jimin ellentéte, mind habitusra, mind gondolkodásmódra, így hát az enyém is.
Félek az új dolgoktól, a megszokások embere vagyok, mégis vágyom rá… Ki érti ezt?
Két teljes napba telt, mire rávettem magam, hogy megpróbáljam rábírni Jimint a dolgok megbeszélésére, hogy haladjunk valamerre. Nem zárkózom el semmitől, ám, ahhoz képest, hogy teljes meggyőződésem volt, miszerint, sosem szakítok, és akár életem végéig is kivárom, hogy visszajöjjön, ez nagyban megváltozott. Nincs ennek így értelme…
A háza elé érve, őszintén, nem is tudom, miben reménykedem jobban. Egy biztos; nem akarom elveszíteni őt. Megértem, ha kevés vagyok, ha megunt, ha elege van belőlem, de legalább mondja el nekem, hogy ne várjak hiába, ugyanis a csodákban még nem hiszek.
Becsöngetve az apró kert kapujára felakasztott csengőn, ujjaimat combjaim előtt összefonva fordulok el, bármi vigasztalót keresvén a tájban. Utálom ezt a feszült helyzetet, utálom, hogy pont vele nem tudok könnyeden beszélni, de a legjobban azt utálom, hogy ezzel most sarokba szorítom, pontosan tudva a válaszát.
- Szia - köszön rám bátortalanul, a kulcsait szorongatva. Szinte rá van írva, hogy neki is kellemetlen ez az egész, pedig nem szabadna annak lennie, nem?
- Szia…
- Miről szerettél volna beszélni? - lép ki, ám nem jön ide hozzám, ahelyett inkább hátát a kerítésnek támasztva pásztáz engem árgus szemekkel. Mintha nem lenne olyan egyértelmű, hogy miről…
- Rólunk - ejtem ki lassan, bizonytalanul.
- Hallgatlak.
- Jimin, mi van köztünk? - fúrom íriszeim az övéibe, őszinte választ várva a kérdésemre.
- Mi lenne? - szalad fel egyik szemöldöke értetlensége jeléül.
- Ez így nem kapcsolat… Hetek óta nem látlak, alig beszélünk, sosem keresel. Ennek semmi értelme - sóhajtok fel a végén csüggedten. Minden szó nehéz, minden szó fáj, s ha nem lenne Heejun, sosem ejtettük volna ezt meg, pedig jobb tisztázni a dolgokat, csak hát, ez nem éppen az erősségem.
- Én próbálkozom, de ilyen vagyok. Itthon is ugyanezt csinálom - teríti ki a maga lapjait, helyből kifogásokat gyártva.
- Eddig nem ilyen voltál.
- Sajnálom. Nem vagyok elég jó neked, megértem, ha emiatt megutálsz - közli bűnbánó tekintettel, de ettől csak ideges leszek, semmi több. Ennyi? Komolyan ennyi?! Valami gyenge hárítás, és meg van minden oldva?
- Már miért utálnálak?
- Mert azt hiszed, hogy nem érdekelsz.
- Nem hiszem, látom…
- Mostanság nincs minden rendben, amitől magamba fordulok. Sok a dolgom, rengeteg a tanulnivalóm és még itthon is segíteni… Ne haragudj - simít zavartan a tarkójára, ám nem tűnik túl őszintének a sajnálata. - Ettől függetlenül én szeretlek, és, ha mást nem is, melletted akarok lenni, mint barát.
- Én is téged - vallom be még utoljára, azonban ennek az igazságában is kezdek kételkedni egy ilyen dobást követően. - Akkor… ennyi?
- Úgy fest…
- Ne aggódj, attól még nem szabadulsz meg tőlem - erőltetek hatalmas vigyort az arcomra, mielőtt előtte sírnám el magam, s közelebb menve hozzá, játékosan oldalba lököm.
- Ajánlom is - neveti el magát, egy pillanat alatt olyan képet festve, mintha minden rendben lenne.
- Állandóan nap zaklatni foglak, nehogy el találj felejteni engem.
- Arra úgysincs esély - mosolyog, kissé talán megkönnyebbülten, de nem tudnám megmondani, pontosan milyen kifejezés ül az arcán.
- Na, de, sipirc befelé. Én is megyek, aztán, majd beszélünk - intek neki vidáman, ám amint elfordulok, egy hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból.
Nem nézek hátra, de hallom a kapu, majd az ajtó csukódását. Egyedül maradtam. Nem nagyon van senki a környéken, és egyébként sem vagyok már képes visszatartani, így könnyeimnek utat engedve veszem elő a mobilom, a többieknél keresve vigaszt.
Mit csináltok?
Dawon
Hyukkal nézzük ahogy az a Shahun vagy ki kiszolgálja az embereket.
Hyuk
Sehun xDDD
Tehát, pasiztok
Dawon
Én ugyan nem… Közöm nincs hozzá, csak eljöttem vele :D
Eunwoo
A húgomnak segítek a háziban
Hyuk
Addig jó míg nincs :P
Dawon
Úgy legyél bunkó hogy itthagylak
Hyuk
Naaaaa csak vicceltem. Bár~
Dawon
Jólvan szia
Hyuk
És tényleg képes lenne itthagyni ._.
Dawon
Én mondtam
Éppen békésen, magamban sírva olvasgatom, ahogy ők minden bizonnyal egymás mellett ülve veszekednek telefonon, mikor megcsörren a mobilom, s egyből Heejun neve sejlik fel a kijelzőn.
- Szia - veszem fel, újfent mosolyt erőltetve magamra.
- Szia. Mi volt? - céloz a Jiminnel való beszélgetésünkre.
- Azt mondta, sok a dolga, nincs most erre ideje - sűrítem össze a lényeget, igyekezvén elnyomni a szipogásomat. Nem is az, hogy olyan mélyen megviselt, mert már mióta számítottam erre. Inkább csak maga a tény, hogy elvesztettem őt, mint legjobb barátomat, társamat, merthogy ezek után semmi sem lesz a régi, az holt biztos.
- De ez nem így megy…! - pártol a véleményem mellé Heejun, jól hallhatóan felhúzva magát ezen, én azonban könnyedén beletőrödöm a csalódásokba, mindegy, mit gondolok róla.
- Ez van…
- Nem értem ezt a fiút.
- Én sem.
- És, hogy vagy?
- Jól - költözik egy árnyalattal igazabb mosoly ajkaimra, bár a válaszom azért még nagyon távol áll a valóságtól.
- Akarsz ma találkozni?
- Találkozhatunk…
- Ott aludjak nálad, mint a múltkor?
- Ha van kedved…
- Akkor összeszedem magam és indulok. Számíts rám!
- Jó-jó.
- Sietek. Szia - nyomja ki, már ennyivel boldogabbá téve engem ezen a borzalmas napon.
Hazafelé végig Jiminen jár az agyam, alaposan átgondolva minden velünk kapcsolatos dolgot, kezdve azzal, hogy vajon hol ronthattuk el? Eddig egy komolyabb vitánk volt, de már az is a kialakult helyzet miatt. Valahol ott döntöttem el, hogy nem érdekel, csinál, amit akar, én pedig szépen megvárom, míg nem keres magától. Nos, nem jött be… Rosszul érzem magam emiatt.
Otthon egy gyors rendrakást követően, sebtében emberi formába varázsolom magam, hogy Heejunnak ne keljen látnia azt a nagy szarkupacot, ami valójában vagyok, majd leülve a tévé elé, türelmetlenül várom őt. Az egyik kedvenc műsorom megy, de még az sem tud lekötni, teljesen máshol vagyok fejben. Örülök is, meg nem is, amiért így alakultak a dolgok, ezzel azonban már nem tudok mit kezdeni, maximum kihozhatom belőle a legjobbat, ami van. Elvégre… Heejun szeret engem. Én is őt. Akkor…? Ahh, képtelenség.
Amint megjön, hihetetlen, de még sokkal szerencsétlenebb légkör sűrül körénk, mint eddig bármikor, pedig aztán az ilyesmiben kifejezetten jó vagyok. Nagyon remélem, hogy mindez csak számomra kínos…
- Azt hittem, teknős leszel, mire ideérek - ül le az ágyamra, onnan figyelve ügyetlen mivoltomat.
- Megvártalak vele - vágom rá hirtelen, pedig eszemben sem volt azt megint felvenni.
- Itt vagyok - tárja szét a karjait, s még mielőtt alkalmam lenne porig égetni magam, inkább megfordulok és előveszem a teknősös pizsamaizéket.
- Melyik volt rajtad - emelem fel mindkettőt, bár, mire kimondom a kérdésem, méret alapján rájövök.
- Az - bök jobbomra, majd amint átadom neki, vetkőzni is kezd, hogy átvehesse.
Én valamivel szemérmesebb módot választva sétálok el gyanútlanul oldalra, kiesve a közvetlen látóteréből, és ott látok neki a vetkőzésnek, hogy mielőbb felszenvedhessem magamra a nagy, zöld maskarát.
Mi, mint két, elméletileg felnőtt férni, most egymás mellett ülünk óriás teknősként, és valami szórakoztató műsort nézünk, úgy téve, mintha a világon semmi nem történt volna köztünk, vagy úgy általánosan. Pedig ez minden, csak éppen nem igaz.
Nem tudom, mi jár a fejében, nem tudom, mit kellene tennem, nem tudok semmit, csupán azt, amire a legjobban vágyom. Megölelni őt. De mí’ meglepő, mozdulni nem merek, nem még hasonlót…! Úgyhogy, ülünk, nézzük a tévét, néha váltunk pár szót a benne szereplő emberekről, és békésen létezünk. Komolyan, mint a teknősök.
Már éppen kezdeném kiszámolni, hány métert kellene leásnom, hogy a föld alatt lyukadjak ki, mikor Heejun különös komolysággal szól hozzám, ezzel a frászt hozva rám.
- Figyelj, hyung, én nem akartam, hogy ti szétmenjetek. Nem azért…
- Nem miattad van - nevetek fel, bár nem tudnám pontosan, hogy a kinézetén, a helyzeten, vagy azon, hogy ennyire figyelmes - nem, mintha ez vicces lenne, sőt… - Ennek így kellett történnie. Igazából, köszönettel tartozom neked, amiért erőt adtál hozzá, tehát, igazán nincs miért aggódnod.
- Akkor miért vagy ennyire nyomott?
- Nem tudom, miről beszélsz - mosolyodom el.
- Nem-e? - viszonozza a gesztust, alig észrevehetően közelebb húzódva hozzám.
- Nem én - tagadok kitartóan, de esküszöm, mindenre számítottam, csak éppen arra nem, hogy lenyomva az ágyba, nekiáll csikizni engem. - Yaaaa, neh~ - próbálom nevetve eltolni, ám minél inkább igyekszem, annál jobban mászik rám.
- Megérdemled - futtatja végig ujjait a bordáimon, egy pillanat nyugtot sem hagyva, hogy akár levegőhöz jussak, nem még megszólalni. - És máris mennyivel jobb a kedved - derül a szenvedésemen, tovább folytatva a kínzásomat. Még értékelném is, ha ezt abbahagyná.
Óráknak tűnő percekkel később, fogalmam sincs mi folytán, de megkegyelmez az életemnek, s mellém fekve fordít magához, hogy átölelhessen, amolyan vigasztalás képpen. Az eddig viccesen meghitt légkör olyan hirtelen vált át valami mássá, valami idegenné, mintha soha nem is lett volna. Finoman átkarolom, félve, hogy bármi rosszat teszek, pedig egyértelműen nem, és kerülve a tekintetét merengek a dolgok helyességén. Nem vagyok benne bizto-
- Menjünk sétálni.
- Most? - nézek rá értetlenül.
- Most.
- Sötét és hideg van kint.
- Nem baj.
- Hát jó…
Vissza öltöztünk valamivel emberibb ruházatba, majd útnak indultunk a nagy semmibe. Valójában, minden pont olyan volt, mint eddig. Beszélgettünk a többiekről, a gondokról, a jó dolgokról, mindenről, ahogy szoktunk, és csöppet sem volt kínos, nyomasztó, vagy akár kicsit is kellemetlen. Heejun még mindig az a Heejun, akiért szeretem őt, és ez megnyugtat.
Haza érve azonban nem úsztam meg, hogy vissza ne kelljen venni a teknős göncöt, amiért ráadásául hülyének is néztek minket otthon, miközben vacsorát csináltunk, de ettől is olyan szép ez a barátság. Legalább nem salátát ettünk…
Ám lefekvéshez készülődvén Heejun újfent hozzám bújt, minek hála, egymást ölelve nyomott el minket az álom.
Reggel én ébredek először, indokként kezdve azzal a ténnyel, hogy még igazán reggel sincs, maximum nagyon korán. Képtelenség aludni ennyi gondolattal, de hiába a bizonytalanság, őszintén boldog vagyok. Heejun itt alszik mellettem, egyik lábával az enyémeken, karjával pedig derekamat ölelve, miközben az arca alig néhány centiméterre van az enyémtől. Ilyenkor olyan kisimult, nyugodt… egyszerűen csak ő. Én pedig menten meghalok a bennem feszülő vágytól és erőtől. Mikor máskor egy fél életet végig alszom, vagy a sarokig lesétálni is túl fárasztó számomra, most legszívesebben körbefutnék a városon, de nincs az az isten, hogy itt hagyjam Heejunt.
Azt mondta, szeret, igaz? Mármint, hogy szerelemből… És, én is őt. Vagyis, ezt nem mondta, ez csupán tény. Akkor, miért ne…?
Minden racionalitásomat hátrahagyva hajolok hozzá olyan lassan és csöndesen, mintha attól félnék, hogy felkel, majd végleg ellent mondva mindennek, amit ezidáig gondoltam, ajkaimat az övéire tapasztom, kiélvezve a bennem tomboló, felszabadult érzéseket. Hogy tényleg azt hittem-e, miszerint nem kel fel rá? Csak reméltem, ám ahogy viszonozni kezdi a félresikerült puszimat, máris jobbnak látom a dolgok tényleges kimenetelét.
A félénk puhatolózás hamar csókká mélyül, mivel egyidőben Heejun valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fölém kerülve veszi át az irányítást minden téren.
- Te egy nagyon perverz teknős vagy, hyung - húzódik el vigyorogva.
- Miért?
- Még magyarázatot vársz rá? - kérdi játékosan, tettetett felháborodással. - Hát megrontottál, amíg én békésen aludtam!
- Miiiii~, én nem.
Ahhoz képest, ő támaszkodik felettem, tehát…
- Dehogynem!
- És, rossz volt?
- Kicsit sem, úgyhogy folytassuk - hajol vissza váratlanul, rögtön egy mély, szenvedélyes csókba invitálva.
Hogy mi volt a múltban, vagy mi lesz a jövőben, egyáltalán nem érdekel. A lényeg a most, és csakis a most, amiből ezentúl mindent megteszek, hogy a legjobbat hozhassam ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése