- Baekhyun, melyikben mennyi volt?!
- Miben?
- Ezekben! - rángatja a szemem előtt a kiürült, műanyag cuccokat, de jelenleg a nevemben sem vagyok biztos. Mégis mit vár?
- Nem sok - nevetek jó kedvűen, bár az a jó kedv csak felületes, mégis erősebb most minden másnál.
- Lényegtelen, akkor is veszélyes! Mikor szedted be?
- Régen~.
- Na jó, állj fel, megyünk hányni!
- Neeem - húzódom össze, hogy karjaimat magam alá támasztva próbáljak arrébb mászni, konkrétan az ágy alá, de megmozdulni sem megy, nem érzem merre van a fel, vagy akár a le.
- Ha szerencséd van, nem viszlek be a kórházba gyomormosásra, úgyhogy ne ellenkezz, hanem indulj meg kifelé!
Vak vagy, haver? Már hogy menne?…
- Jó - nevetek, a fejemet a másik oldalra fordítva, mire megelégeli a tökölésemet, s a karomnál fogva felrángat.
- Merre van a mosdó?
- Aha.
- Baekhyun!
- Aha.
- Bassza meg - fogja a derekamat kétoldalról és tol kifelé, de a lábaim lépésenként összeakadnak, a térdem nem tart meg, nehezen haladunk. Már csak egy nagyon kevés hiányzik, hogy elveszítsem az öntudatom, vagy bealudjak, ám Chanyeol ébren tart, ahogy erőszakosan a vállára kap és a fürdőszobába cipel. - Meg tudod hánytatni magad?
- Neeee - tiltakozok, amint fenekem a hűvös csempéhez ér. - Nem hányok. - A világ egyik legutálatosabb dolga. Egy időben hánytattam magam, de akkor még csak tizenkettő-tizenhárom voltam. A hányós betegségeket is végig haldoklom, kizárt, hogy ezt csináljam.
- De igen! - hajtja fel a vécé tetejét és támaszt engem fölé. - Csinálj már valamit!
- Neeem.
Chanyeolnak több sem kell, mellém guggolva, a tarkómra markolván tartja meg a fejemet, könyökével pedig a hátamat, hogy ne boruljak hátra, majd szabad kezével egyszerűen csak benyúl résnyire nyitott ajkaimon, ahol jelenleg levegőhöz próbálok jutni, s két ujját a torkomba dugja. Némi küzdést tanúsítva igyekszem tenni ellene, de időm nincs, majdhogynem rögtön feljön minden, amit ma sikerült leküldenem, mit fájdalmasan prüszkölve száműzök a vécébe. Marja a nyelőcsövemet, még az orromból hányás jön, ráadásul nem kapok levegőt, ami egyszerre sok, felsírok.
- Ne csináld, így csak megfulladsz - tart erősen Chanyeol, várva, hogy kicsit össze szedjem magam, azonban utána újra kezdi, újabb adagot kicsalva belőlem.
- Elég - zokogok, kiköpködve a nyálamat, de az íztől nem szabadulok. Levert a víz, szorít a mellkasom, nagyon rossz...
- Utolsó.
- N- - ellenkeznék, ám a következő már magától jön, csakhogy kiürültem, nincs már mi távozzon a gyomromból.
- Azon kívül, hogy kihánytál egy konkrét patikát, kicsit megnyugodtam - ereszt el, alaposan szemügyre véve a termésemet. - Egész szépen egyben van a nagyja - bólint elégedettel, s lehúzza, amiért annyira harcolt. - Most viszont víz. Rengeteg víz - sétál el mellettem - gondolom -, ki a konyhába, hogy egy pohárral vissza térve, töltsön a csapból. - Tessék - nyújtja felém, de én nem reagálok. - Idd meg szépen.
- Utállak - sóhajtok egy nagyot, kiélvezve, hogy végre oxigénhez jutok, de ez mit sem segít azon, hogy menten beájulok.
- Ne utálj, csak neked akarok jót - guggol le, hogy a lábának támasztva a hátamat, ő maga itathasson meg, minden áron belém erőszakolva a vizet. Majd a következő és a következő adagot, míg pisilnem kell. Ám nem, természetesen akkor sem áll le, képes a vécén ülve - mert hát állni nem tudok - is adagolni a vizet.
Szörnyen fáj a hasam, szédülök, a jó kedvem elillant és még Chanyeol is folyamatosan beszél, de olyan kimerült vagyok, hogy talán, ha minden második szavát érteném, már, ha figyelnék rá… Tudom, hogy hülyeséget csináltam, kifejezetten tisztában vagyok a ténnyel, de könyörgöm, felnőtt ember vagyok, jogom van hozzá!
- Hogy érzed magad? - támogat az ágyhoz, mire leültet, de én kimerülten hátra vetem magam.
- Szarul…
- Jó, de pontosan mit érzel? - hajol fölém, komoly tekintettel az arcomat fürkészve.
- Fáj a hasam, szédülök és mindent elrontottál…
- Az jó, ha múlik a szer hatása, de, ha rosszabodik, azonnal beviszlek a kórházba. Még így sem biztos, hogy nem megyünk, csak előbb felhívom anyát.
- Chanyeol, menj haza - fordulok az oldalamra, immár teljesen elcseszett kedvvel.
- Legfeljebb veled - mondja a telefonját bámulva, melybe a másik kezében lévő gyógyszeres dobozról ír valamit. - Mennyi tablettád van még? És mik?
- Némi fájdalomcsillapító és altató, de ennyi.
- Ki írta fel ezeket? Tudtommal, nem jársz orvoshoz.
- Senki…?
- Akkor, honnan vannak?
- Nem fogom elmondani - rángatom ki nehézkesen magam alól a takarót, hogy némi meleghez jussak.
- Tehát, feketén…
- És, ha igen?
- Tudod, mégis milyen veszélyesek ezek a szerek, Baekhyun?! - szenteli rám minden figyelmét egy szigorú pillantás erejéig, de nem tud ám meghatni vele, pont leszarom a véleményét.
- Pedig, azt hittem, sima cukorkák…
- Ennyi erővel, akár drogozhatnál is.
- Té-
- Eszedbe ne jusson!
- Késő…
A fizetésem majdnem negyede gyógyszerekre megy el, többet költök rájuk, mint kajára. Ez élet? Megéri? Van hova tovább? Én is utálom, én is ellene vagyok, de, ha már elkezdtem, nagyon nehéz lerakni, úgyhogy Chanyeolnak igaza van, simán drogozhatnék helyette. Ez már önmagában is drog…
- Döntöttem - jelenti ki jó fél óra társalgás után, ami közben már majdnem sikerült elbóbiskolnom.
- Legyen tá-
- Minden hétfőn, szerdán és pénteken este átjössz beszélgetni anyuval, nem hivatalos keretek között. - Jó, tényleg, vágj mindig a szavamba.
- Ha te ettől boldog leszel… - hagyom rá, majdhogynem meg sem értve, mit mond. Aludni akarok.
- A mai napot értelemszerűen kihagyjuk, de mivel anya nyolc körül szokott haza érni, olyankor nálunk fogsz aludni. Meg akkor is, mikor én nem tudok nálad, mert egyelőre túl labilis vagy, hogy egyedül hagyjalak akár néhány órára is.
- Aha… - nyammogok, a paplanom szélét ölelgetve.
- Írd össze, eddig milyen gyógyszereket szedtél és milyen rendszerességgel, hogy fokozatosan le tudjam tetetni veled.
- Aha…
- Van lázmérőd?
- Aha…
- És hol?
- Aha…
- Ki vagyok veled segítve.
- Haha…
- Na, kösz.
Engedve a fáradtságnak, már az sem érdekel, hogy Chanyeol a számba, a fülembe, de még a pólóm alatt is kotorászik, mint valami rossz perverz, egyszerűen csak elalszom, bízva benne, hogy soha többet, vagy minimum egy hét múlva térek magamhoz.
Ám, amit szeretnék, az sosem teljesül, ugyanis alig két óra szunya után kelek teljesen egyedül. Az álmosságom, mintha soha nem is lett volna, úgy hagy cserben, kényszerítve a valóság elfogadására.
Utálok ébren lenni, utálom magam…
Nem is értem, Chanyeol mit hitt. Netán, hogy az évek óta áhított és hetek óta tervezett végemet elrontja, aztán majd boldogan élek, míg kétszáz évesen el nem visz egy megfázás? Én már feladtam. Rengeteget gondolkodtam az egészen, rengeteget próbálkoztam tenni ellene, de nem megy, egyszerűen belefáradtam ebbe az egész életesdibe.
- Hogy érzed magad? - ül le mellém Chanyeol, kezében egy pohár vizet tartva.
- Kurva jól - kelek ki az ágyból ellenszenvesen, hogy otthagyjam magának azt a seggfejt.
- Hova mész? - hallom meg a parketta reccsenését, mely jelzi, hogy továbbra is kísérgetni akar mindenhova.
- Hugyozni, lehetőleg egyedül.
Ideges vagyok. Nagyon. Sőt, ennyire még sosem voltam.
Ha tudná, ha ismerné, mit, miért teszek, akkor biztosan nem áltatna a beteges tévképzeteivel, amiket, mint orvos mondd nekem, nem, mint egyik ember a másiknak. Azonban azt elfelejtette figyelembe venni, hogy semmi szükségem rá. Nem hiszek az agytúrkászokba. Mégis mit segíthet néhány beszélgetés egy teljesen idegen valakivel? Vagy, majd ő megmondja, hogy milyen helyzetekbe mit csináljak, és úgy minden rendben lesz? Elmesélhetem neki, miken mentem keresztül eddig, hogy mit érzek minden egyes nap, hogy milyen szörnyen egy elcseszett ember vagyok, de attól mi változik? A sajnálat gyógyír? Nem tud megszabadítani az évek óta tartó őrlődéstől, bizonytalanságtól, fájdalomtól, amik a nap minden percében velem vannak. Ha nem varázsló, nem fog tudni segíteni rajtam. Arról nem is beszélve, hogy nem akarom. Egyetlen dolgokra vágyom jelenleg, és az még mindig a feladás.
- Itt aludjunk, vagy nálam?
- Mindenki otthon… - tárom fel a hűtőszekrényt, mi meglehetősen üresnek bizonyul első ránézésre.
- Tudod, hogy nem hagylak egyedül - tér ki ő is a konyhába, minden pillanatban bizonygatva állítását.
- Ha feljelentelek, kénytelen leszel - világítok rá egy igen fontos tényre, csüggedten konstatálva, hogy ebből ma már nem lesz vacsora,
- Szerzek orvosi papírt, hogy ön-és közveszélyes vagy, így kizárólag orvosi felügyelettel lehetsz szabadon, de az nem én leszek, tehát választhatod akár a nehezebb utat is - fonja össze mellkasa előtt a karjait, komoly szemekkel vizslatva engem. Kiráz tőle a hideg.
Mérlegelvén a lehetőségeimet, kénytelen vagyok belátni, hogy vele, mint bolond doki tanonccal és gyerekkel is jobban járok, akár egy idősebb, komolyabb, szigorúbb idegennel. Egyelőre legalábbis…
- Talán elvisellek még egy kicsit - sóhajtok fel, meglehetősen könnyedén bedobva a törülközőt.
Még mindig szédülök, remegnek a lábaim, fáj a hasam, mégis ezerszer jobban vagyok, mint kellene. Mi van velem? Ki lett belőlem? Miért kell így élnem? Annyira fáj…
- Sokat - helyesbít, bár azért nem lennék ennyire biztos ebben, de jó, legyen, ahogy akarja. - Akkor, hol alszunk?
- Én mindenképp itthon, te pedig, ahol akarsz - vonok vállat, s kikerülve őt, megindulok a nappaliba, hogy csüggedten ledobhassam magam az egyik fotelbe.
- Ha te itt, akkor én is.
- Jó, és pontosan, hol szeretnél? Mert nekem nincs több szobám, ágyam, kanapém, semmim.
- Melletted - foglalja be a másik fotelt, olyan könnyedén kiejtve egyetlen szavát, mintha őt egyáltalán nem zavarná. Engem legalábbis nagyon.
- Leszarom - fejtem ki tömören a véleményem. Jelenleg mindent leszarok, annyira rossz már a helyzet. Igazán nincs ennél lejjebb. - Táplálékkal viszont nem tudok szolgálni, mert egy lejárt tejen, néhány penészes zsömlén, és a legalapvetőbb fűszereken kívül más nincs itthon.
- Mondanám, hogy menjünk le vásárolni, de nem szívesen rángatnálak le, egyedül meg biztosan nem hagylak, úgyhogy, rendelünk.
- Csóró vagyok…
- És? Nem kell a pénzed, csak mondd, mit ennél szívesen.
- Amit te is - húzódom meg, kényelmetlenül érezve magam, amiért rám akar költeni. Ezáltal az adósa leszek, ami meg egy igen alárendelt szerep, és irritál, ha ilyesmivel kérkednek. Nem biztos, hogy ő ilyen, de így állok minden hasonló szituáció elé.
- Szuper - kapja elő a mobilját, s lát neki kajáldát keresni, ami ki is szállít hozzánk.
Míg az ételre várunk, a kérésére mesélek a családomról neki, akikről minden el van raktározva az elmémben, csak éppen jó emlék nem. Egyszerűen nincs, ahogy vesztenivalóm sem azzal, hogy feltárom a szenvedéssel töltött éveimet Chanyeolnak. Lenéz? Nézzen. Sajnál? Sajnáljon. Ezek az ő dolgai, nekem semmi közöm hozzá, csupán eleget teszek a kérésének. Általában nem nyílok meg fűnek-fának, de felesleges lenne ellenkezni, úgyis kiharcolná, ami érdekli.
Annyira belejövök a meseestbe, hogy még evés közben is csak szövegelek, ám be kell vallanom, jól esik, hogy ennyire figyel, pedig aztán tényleg kész unalom a múltam. Lehet, inkább én sajnálom őt, amiért olyan alantas dolgokhoz kell folyamodnia, mint velem szóbaállni.
Végezve a táplálkozással, nekilát összeszedni a kidobott, eldobott, elhagyott, meghagyott, elrakott, elvesztett gyógyszeresdobozaim felkutatásának, közben alaposan kikérdezve engem, hogy miből, mennyit, milyen időközönkét szoktam szedni, mit közben fel is ír, de, hogy mi célból, fogalmam sincs. Ez azonban nem köti le két teljes óránál tovább, ugyanis elég kihalt a lakásom ahhoz, hogy könnyedén felleljen benne mindent, amit akar.
- Mit szoktál itthon csinálni munka után? - huppan le unottan az ágyra.
- Alszom.
- És, ha éppen nem alszol?
- Telefonozok, fekszem, gondolkodom.
- Miken szoktál gondolkodni?
- Hogy miért keljek fel holnap…
- És, miért kelsz fel holnap?
- Mert muszáj.
- Akkor, miért gondolkozol rajta?
- Mert nem akarok felkelni…
- Nem értelek.
- Pech.
- Inkább elmegyek tusolni.
- Oké. Szerválok neked valahonnan törülközőt - fordulok meg, és tárom ki a nappali egyik szekrényét, hogy elővegyek egy fűzöld, eddig még használatlan példányt. - Chanyeol, ez milyen színű? - mutatom felé egy kurta mosoly kíséretében, tesztelve, hogy valóban színvak-e.
- Sárga.
- Ügyes vagy - vágom hozzá nevetve. - Bent mindent megtalálsz, szia - caplatok vissza a szobámba, hogy, míg ő magát áztatja, átvegyem a pizsamámat és elrendezzem az ágyat.
Szerencse, hogy három takaróval alszom, így az egyiket - amit legkevésbé használok - átpasszolom neki, a legnagyobbat beteszem középre, mint elválasztó, a kedvencemet pedig a saját térfelemre.
- Tudnál adni valami lazát, ami nem vákumozott a méreteidből adódóan? - tér be egy félmeztelen Chanyeol, kinek tincseiből csöpög a víz, s egyedül a sárga - zöld - törülköző takarja azt… amire nagyon nem vagyok kíváncsi.
- A… aha - nézek zavartan félre. Oké, hogy egy nembe tartozunk, de azért kérem!
Sok elvesztegetett időbe telik, mire ő rendeződik és le tudunk feküdni, de, mivel én nemrég aludtam valamennyit, reggelig egészen biztos nem fog menni, hiába vagyok olyan kimerült, hogy a karomat nem bírom már mozdítani.
- Mit csináljunk holnap? - töri meg mély hangjával a kellemesnek éppen nem mondható, de mindenképp jobb csendet.
- Amit akarsz. Én henyélek.
- Állatkert?
- Megy a faszom. Az állatokkal kölcsönösen utáljuk egymást.
- Helyes, akkor ezt lebeszéltük.
- Mi? Nem!
- Jó éjszakát - helyezkedik el kényelmesen, ennyivel letudva a társalgást.
- Chanyeol! … Chanyeoooool! … Ó, hogy nem…
- Nem bizony - kuncog magában a galád.
- Fogd be - fordulok direkt a másik irányba, inkább beletemetkezve a telefonomba, mielőtt jobban felhúzom magam az új rendszeren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése