VKook - Broken Truth

- Hyung - telepedik fel mellém a pingpong asztalra Jungkook, megint a legjobb pillanatban elkapva engem, mint ahogy az mostanság lenni szokott.

- Hm? - biccentek felé jelzésképpen, hogy bár a tekintetem máshol jár, igenis figyelek rá, tehát mondja nyugodtan, amiért jött.

- Mit nézel? - hajol egészen közel az arcomhoz, hátha ebből a szögből könnyebben rálel érdeklődésem tárgyára, pedig egyáltalán nem előttem van, amit keres.

- Csak bambulok - sóhajtok fel, kiszakadva képzelgésemből, majd lassan felé fordulok, jobban szemügyre venni mai megjelenését.

- Akkor min gondolkodsz? - mosolyodik el, lábait felhúzva törökülésbe, amolyan szánakozó kifejezéssel, mint aki mindent tud az életemről, ami részben igaz is, meg nem is.

- Otthon csak balhé van, így leléptem, de itt sem jobb - húzom el a számat, célzásértékűen a srácokra tekintve, akik a tőlünk nagyjából három méterre lévő másik kő pingpongasztalon társalognak. - Te hogyhogy erre?

- Reméltem, hogy itt talállak - von vállat a szavaival ellentétben, teljesen közömbösen.

- Miért, mit szeretnél?

- Csak unatkoztam - szélesedik mosolya, ezzel nagyobb rálátást nyújtva a többinél hosszabb szemfogaira.

- Legalább őszinte vagy - vigyorodok el én is, holott jelenlegi állapotom egyáltalán nem ad okot örömködésre. Kook mellett jól érzem magam.

- Ha más nem is, én mindig - jegyzi még meg ártatlanul, holott rengeteg ki nem mondott vád öleli körbe, mit egyedül én érthetek.

Mostanság kicsit megborult körülöttem a világ, ami többnyire otthoni és iskolai - ami egyébként épp szünetel - helyzetemnek köszönhető, s mint itt mindenki tudja, elég rosszul kezelem az egyébként könnyed helyzeteket is, melyből most igen hátrányosan jöttem ki. Azaz nem, még közel sem vagyok túl rajta, de már alakul, hála Jungkooknak.

Innen az öt srác közül Hoseok volt az első, akit megismertem, és vele is voltam a legközelebbi kapcsolatban. Aztán jött Yoongi, Namjoon és Jimin, ami által mondhatni egy banda lettünk, de Hobival a kapcsolatunk töretlen maradt. A sort Kook zárta, de nála már érződött, hogy a többiek nem fogadják akkora lelkesedéssel, mint eddig, ha új tag jött, ám attól még próbálták őt is bevonni.

Tehát, mint mondtam, az utóbbi időkben semmi sem az igazi, mit én távolodással próbáltam kezelni, s mintha mindenki elfelejtett volna, csupán púp lettem a srácok hátán. Jungkook az egyetlen, aki ezekben az időkben is tartja bennem a lelket, mert bár a többiek időről időre felkeresnek, néhány felszínes szóváltásnál nem jutunk tovább, amiből eddig két komolyabb vita is volt köztem, meg Hoseok közt. A második után azt hittem minden rendben, hogy innentől tényleg megoldódott, majd aztán ért a pofon… Mindegy, csak már elég volt. Elvesztettem a legjobb barátom, a testvérem és… a szerelmem.

Állandó találkozóhelyünk a közeli park, ahol néha fellelni mindenkit, vagy éppen senkit, de eddig kizárólag itt találkoztak a tagok, az én kivételemmel, mert jobb ismeret mellett többször futottunk össze más helyeken is.

- Hyung, most komolyan itt fogunk ülni egész nap?

- Szeretnéd? - sandítok rá egykedvűen, némi csipkelődő színt víve ebbe az egyetlen szóba, minél inkább igyekezve nem lerombolni a kedvét nyűgös hangulatommal.

- Álmom - forgatja meg a szemeit, jókora szarkazmussal a hangjában.  - Menjünk játszani! - pattan le mellőlem, mire fél szemöldökömet felhúzva mérem végig, keresve bármi ésszerű magyarázatot kijelentését illetően.

- Mégis mit? - tárom szét a karjaimat tanácstalanul.

- Az ne érdekeljen, csak gyere - fog hirtelen a csuklómra és ellenkezést nem tűrve rángat le az asztalról, majd indul meg velem a park egy másik szegletébe, hol a fák, valamint a távolság miatt nem láthatjuk már a többieket.

Jungkookban azt tisztelem a legjobban, hogy rengeteg mindent megélt már és neki sincs könnyű élete, de ennek ellenére megmaradt ugyanolyan gyerekes, játékos, ugyanakkor mélyen ragaszkodó, mint amilyen én is vagyok jobb napjaimban. Bár ha nincs is az, ő képes azzá tenni. Szinte bármi komolyat megtudunk beszélni, ám a komolytalanság sokkal inkább jellemez minket, bohókás álarcot öltve mindazon nehéz tényekre, melyről más nem tud.

Másnap mérhetetlen unalmam űz ki a parkba. Hobi és Jimin már a törzshelyünkön ücsörögnek, így jobb ötlet nem lévén, és a kisebb társaságra való tekintettel társulok hozzájuk, szándékosan csendben, hogy ne zavarjam meg a beszélgetésüket.

- … attól még jobb lett volna a kéket venni - mondja a témába elmélyülve a fiatalabb, felhúzott lábait átölelve, hogy nekem is adjon helyet az asztal szélén, ám én inkább hátrébb húzódom.

- Pedig a piros jobban állt. Nekem tetszett.

- Mindegy, majd este megnézzük még milyenek vannak.

- Akkor is szeretem a pirosat.

Igazából számomra egyértelmű, hogy míg nem szólalok meg, nem fognak rám figyelni, de nincs közöm a beszélgetésükhöz, meg nem is érdekel, tehát a korai halvány fényekkel megáldott tájra koncentrálva merülök el a gondolataimba.

Már semmi sem olyan, mint rég, és csak ebből a távolságból érződik igazán, hogy mennyire is múlandó az örökké. Időről időre felkeresnek, hogy mi változott, ráadásul pont engem, aki pont semmit, de őszintén, én mit mondhatnék erre? Elég volt a vita, elég volt a feszültség, s amíg nincs felhívva valamire a figyelmük, nem veszik észre, tehát feleslegesen nem szítom a tüzet, inkább csak hárítok.

- Hali - érkezik meg Yoongi, ezzel mindenkit kizökkentve legutóbbi tevékenységéből.

- Eltévedtél? - mosolyodik el Hoseok, barátian megveregetve maga mellett az asztal kőfelületét, mire az újonnan érkezett helyet is foglal.

- Néha megesik - dől hátra, lustán elterülve, majd hosszasan kinyújtózva hunyja le pilláit.

Hobi és Yoongi a legszókimondóbbak a csapatban, amíg nekik nem származik káruk belőle. A jó beszélőkéhez jár egy magyarázkodási kézikönyv is, amit mindenki be is vesz, aki nem ismeri őket kellően, ugyanakkor olykor már-már túl nyersen közlik a véleményüket. Pár hete felkerestem Hoseokot, hogy elmeséljek neki valamit, de igazából azt kaptam, hogy az én hibám minden szar, ami a nyakamba zúdult, tehát tegyek ellene. Pont. Tény, ez a helyes módja, csak régen kicsit máshogy adta ezt elő. Egy időben mindenkivel komolyabb baráti viszonyt ápoltam egyesével, de ma már idegen vagyok köztük, aki csak bambulni jár le. Ritkán ugyan, de még vannak gyenge próbálkozásaink a közeledésre, ám Nammal vagyok a leginkább jóban, tán mert ritkábban jár le és elég független a többiekhez képest.

Csak halványan érzékelem szemem sarkából, hogy Jungkook megérkezik és felmászva a másik asztalra lógatja ráérősen a lábait. Elméletileg a banda tagja, mégis kevesebbet lóg velük, mint én, ami azért már kezd nagy szó lenni. Egy hang nélkül kelek fel, mit egyedül Jimin vesz észre és kérdez is valamit, de csak intek neki valami köszönésféleképpen. Hiányozni nem fogok, Kookkal meg inkább megtalálom a hangot, mint itt bárkivel is.

- Ohh, hyung - mosolyodik el és rögtön izgatott ficánkolásba kezd.

- Szia, Kookie~.

- Anyuék kiidegelnek, ezért leléptem otthonról. Az idióta öcsém semmire nem képes egyedül, nekem meg elegem van belőle, hogy minden az én nyakamba szakad, tehát otthagytam egyedül elrámolni.

- Gyere, menjünk el enni, ott kényelmesebb - invitálom el innen, mert pont elég volt mára a friss levegőből, egyre melegebb van.

- Minek vagy mindig velük, ha nem érzed jól magad? - veti fel hirtelen, ezzel kissé meglepve engem, de nem kell sokáig gondolkodnom, hogy tudjam rá a választ.

- Mert idegesít a helyzet, és amíg idegesít, addig nem unatkozom.

- Valami olyasmit vártam, hogy hiányoznak, de oké, ez jobb - nevet fel csöppet sem együttérzően, bár megértem, ebben nem sok logika volt.

- Tudod mi hiányzik nekem? Alvás. Nagyon sok alvás.

- Akkor térjünk vissza az előző kérdésre, csak kicsit átformálva. Minek vagy velük ahelyett, hogy aludnál? - próbál lépést tartani az én megszaporázott tempómmal, de amint észreveszem, hogy neki ez már kényelmetlen, lassítok.

- Mert ilyen időben lehetetlen, ráadásul számítottam rá, hogy te is jössz - küldök felé egy öntelt mosolyt, de az ő ábrázata egy pillanatra egész ledöbbent, kissé ki is vörösödik, majd rendezve vonásait vált pimasz vigyorba.

- Tehát hiányoztam?

- Olyasmi…

Mielőtt taglalhatnánk a dolgot, félbeszakítva minket csörren meg a telefonom, mit zsebemből előhalászva konstatálom, hogy Hobi hív, mely miatt egy szolid, de izgatott mosollyal emelem a fülemhez.

- Szia - köszönök kedvesen.

- Hova mentetek? - kérdi, az én hangnememmel ellentétben igazán számon kérően.

- Enni - komorodok el. Mikor már azt hinném, hogy tényleg érdeklem, csupán a hiányom tűnt fel neki, ami azért már valami, mégis messze van attól, amit szeretnék.

- Oké - rendezi le ennyivel, úgy téve, mintha megsértettem volna. Néha tényleg nem tudom hányadán állunk… - Szia - nyomja ki, mikor már egy ideje nem tudok erre mit felelni, s aztán is csak kukán bámulok a semmibe.

- Hyung, ki volt az? - ránt vissza a valóságba Jungkook.

- Hoseok - felelem komoran, eltéve a telefonomat.

- És mit akart? - néz rám kíváncsian, miközben tovább haladunk a kajálda felé, lassan kiérve a parkból.

- Hogy hová mentünk.

- Ennyi? Ezért lettél ilyen?

- Aha…

- Hát kapja be - fújtat dühösen, de lényegében max miattam húzta fel magát, hiszen Hoseok tényleg nem tett semmi olyat, amire így kéne reagálnia.

Jungkook végtelen megértő tud lenni az én gyerekes aggályaimmal, s valószínűleg ezért is mertem beavatni minden apró, jelentéktelen és sokszor igen kínos részletbe.

A napok olyan ütemben telnek, mintha kötelező lenne nekik. Csak egy a baj… Hogy az is. Mindenkinek megvan a maga dolga, élete, felelőssége, csupán én lézengek céltalanul, mint valami kidobott kisállat. Ragaszkodom a múltamhoz és az emlékeimhez, így az utam mindig a parkba visz, hol a pingpongasztalunk felett egy magas, viszonylag könnyen megmászható fának valahol a közepe tájékán foglalok helyet, még azelőtt, hogy bárki megérkezne és lenne oka hülyének nézni - mellesleg jogosan.

Szeretek magasban lenni, mert innen minden olyan más és én is megközelíthetetlen vagyok, így pesztrálni sem tudnak.

Alig pár percen belül Namjoon jelenik meg odalent, alaposan körbenézve, hogy van-e valaki más rajta kívül, de mikor közel negyed óra teltével sem jön egyik fiú sem, elindul valamerre. Jó vele beszélgetni, de mikor nincs kedvem senkihez, akkor azok száma, akik engem érdekelnek, igazán minimálisra csökken.

Nem sokkal később Hoseok és Jimin alakját vélem felfedezni a távolba, ahogy egymást lökdösve közelednek, látszólag igazán jól szórakozva valamin, ami reményeim szerint akkor sem fog eljutni hozzám, ha elérnek az asztalhoz.

Sosem volt gondom az órákig való ücsörgéssel, sőt, egyik kedvenc elfoglaltságom, amit sokan furcsállnak, elvégre nem sorolandó a legizgalmasabb tevékenységek közé és otthon például piszkosul unatkozni szoktam, míg idekint annál kevésbé. A négy fal között nincs sok élet, ellenben a szabad ég alatt, ahol már a lombok lágy ringatózás-

A hirtelen rázkódástól olyan hirtelen kapaszkodok meg egy másik ágba, hogy még levegőt is elfelejtek venni, majd amint a pulzusom normális értékekre talál, idegesen lepillantok, ama tudás beszerzésének érdekében, miszerint kit kell megölnöm.

- Hyung - vigyorog fel rám Kook, én meg csak kifújva a bent tartott levegőt, kissé még feszülten elmosolyodok.

- Hát az meg mi a frászt keres odafent? - emeli Hoseok a kezét szeme fölé, hogy napellenzőt formálva vele keressen meg engem a sűrű levelek közt. Az… hát köszi.

- Gyere föl - biccentek a legfiatalabbnak, aki alsó ajkát beharapva méri végig a fa törzsét.

- Mióta vagy ott? - kérdi Hobi úgy, mintha az elmúlt pár órában engem beszéltek volna ki, ami egyáltalán nem kizárt, csakhogy én nem figyeltem rájuk.

- Elég régóta…

- Megjöttem - kapaszkodik Kook arra az ágra, amin ülök és ingatagon ugyan, de felhelyezkedik mellém.

- Imádlak - mosolygok rá hálásan, amiért újfent “meglátogatott”, valamint kimentett ebből a kínos szituációból.

- Öhm… - süti le a tekintetét. - Én is.

Ilyenkor érzem igazán, hogy nekem ez a fiú, ha már nem jelenti így is a világot, simán lehetne több, csakhogy én félek túlságosan közel kerülni bárkihez. Na meg ugye Kook fiú, ami azért egy elég lényeges szempont, hiszen hiába tudja nemi beállítottságomat, ettől még nem változik semmi.

- Mesélj, mizu?

- Inkább te mesélj, hyung. Miért vagy idefent, teljesen egyedül?

- Nem vagyok egyedül…

- Jó, na, érted.

- Oh, hát én mindent értek - nevetem el magam. - Kell a magaslati levegő.

- És én?

- Te még a levegőnél is jobban kellesz - mondom viccelődve, ugyanakkor teljesen őszintén, mire egy újabb kétértelmű grimaszt kapok.

Jungkook egy közvetlen, vidám, eleven fiú, akit sosem fogok megérteni és ezt csak tetézi az egyre sűrűbben előforduló fura viselkedése. És én? Én piszkosul élvezem… Már többnyire mindennapos, hogy mi találkozunk, de az eddigi ártatlan beszélgetések, meg hülyéskedeséket átcsaptak, valami egészen másba. Régebben nem zavarta, ha átkarolom, vagy bármi olyat mondok, hogy szeretem és hasonlók, ám most mindentől elpirul, ami szörnyen cuki, tehát ezt elérni lett a legjobb szórakozásom. Sajnos az édes pillanatok nem sokáig tartanak, mert amint összeszedi magát, visszavág, vagy pimaszkodik, de még azt is szeretem benne.

A többiekkel viszont minden változatlan. Egyik nap Jimin félrehívott beszélgetni, hogy megkérdezze mi a baj, meg miért kerülöm őket, de mivel ez nem teljesen igaz, ráadásul a baj egyértelmű, sokáig nem jutottunk a témát illetően. Én próbáltam terelni, amire általában mindenki kapható, s így el is jutottunk Hoseokhoz, amiről pont vele nem akarok társalogni, sőt, nagyon senkivel, szóval kedvesen leráztam inkább.

Életem egyetlen napsugarának a pesztrálása kitölti minden szabadidőmet, ami által a kedvem is sokat javul, bár lehet hozzátartozik a parkban való egyre kevesebb látogatás. Azaz pontosítva, minden nap lógunk ott valamennyit, de csak míg meg nem érkezik a másik, mert utána a városban császkálunk.

Egy egészen békésen induló szombat délelőtt, mielőtt otthagytuk volna a többieket, Hobi félrehúzott két szó erejéig, miszerint este nyolc felé látogassak vissza, mert szeretne velem beszélni, természetesen a többiek nélkül. Az homály maradt, hogy akkor miért nem jön át, de ezt inkább nem firtatva egyezek bele, hogy aztán egész nap ezen stresszeljek, végiggondolva az elmúlt hónapban véghezvitt minden rosszabb cselekedetemet, ami esetleg kapcsolatos hozzá.

- Ya! - ocsúdok fel, mikor csak annyit érzek, hogy Jungkook erőteljesen oldalra ránt sétálás közben.

- Bocsi, hyung, de az az oszlop közelebbi ismerettséget szeretett volna veled kötni a beleegyezésed nélkül - mutogat hátra egy villanypóznára, mire végre megértem mi is történt valójában.

- Honnan veszed, hogy nem egyeztem bele? - vonom kérdőre játékosan.

- Elhagynál? - húzza fel a fél szemöldökét, pimasz félmosolyra húzva ajkait.

- Téged? Esélytelen - karolom át a nyakát, és szorosan magam mellé húzom, de amint elkezd begubózódni, kecsesen nekivezetem egy tűzcsapnak, mire ő kezd kelletlen hisztibe.

Késő délután a szokottnál korábban köszönünk el, hogy odaérjek, s bár neki elmondtam, hogy hova, és miért megyek, nem akart elengedni, tehát önmagammal ellentétben igencsak késve indultam vissza a parkba. Szerencsére pár órára sikerült kivernem a fejemből, tehát nem állt egész nap görcsben a gyomrom, de minél inkább közeledek a helyszínhez, annál idegesebb vagyok, pedig csak egy egyszerű beszélgetés, ami régen teljesen megszokott volt. Hogyan távolodtunk el ennyire és miért? Mit ér egy kapcsolat, ami ilyen könnyen eldobható?

A lemenő nap utolsó sugarai haloványan kúsznak be a sűrűn ültetett fák közt, ám ide le már aligha ér el megnyugtató fénye. Szeretem én a sötétet, nem arról van szó, csupán annyi minden kering a fejembe, hogy majdnem minden második ágon megpróbálok orra bukni, ami nem túl kényelmes.

A kanyar után rögtön meglátom Hobit, ahogy az asztalon ülve szórakozottan lóbálja a lábait, miről akkor sem száll le, mikor elé érek.

- Szia - nyitok egy halk köszönéssel.

- Szia, gyere, ülj ide - lapogatja meg maga mellett a helyet, s én eleget téve kérésének mászok fel.

- Miért hívtál? - kérdezek rá konkrétan a felesleges körök elkerülése érdekében.

- Csak érdekel mi van veled, hogy vagy és hasonlók - ereszt meg egy gyenge mosolyt, én meg megkönnyebbülten fellélegzek, fejben összetépve a végrendeletemet.

- Jól, köszi - erőltetek én is magamra egy laza mosolyt, de mi már rég nem tudunk úgy beszélni, ahogy régen. Most mondjam azt, hogy te vagy a bajom? Ugyan…

- Pedig elég kis bánatosnak tűnsz mostanában.

- Keveset alszok - hozok fel egy viszonylag hihető indokot.

- Tudod Tae, az életben mindenki tele van gondokkal, csupán meg kell tanulni kezelni őket. Nem ragadhatsz le egyetlen problémánál, fel kéne nőnöd végre. - És tessék. Ennyit a könnyed dumálásról, megint én vagyok a gyerek és szinte biztos engem hibáztat azért… miért is? Ugyan lehet, hogy csak én érzem bántónak a szavait és nem annak szánja, de ez azt is jelenti akkor, hogy nem ismer.

- Oké - felelem immár dacosan.

- Most ne légy ilyen, mert ez tényleg így van - veszi hangosabbra, hevesen gesztikulálva hozzá.

- Jó, elhiszem. Tehát kioktatni hívtál?

- Nem, csak segíteni akarok.

- Bocsi hyung, de most semmi hangulatom ahhoz, hogy a leszólásaidat viseljem. Majd… majd máskor - szállok le az asztalról.

- Te tudod - ránt vállat közömbösen. Tehát segíteni…

Zaklatott lelkiállapotban és full idegesen vonulok haza, egyre csak azon törve a fejem, hogy ennek már megint mi értelme volt? Mostanság minden felém intézett szava sértő, vagy degradáló, míg a többiekkel teljesen jól elvan. Nem érdekel ki vette át a helyemet, nem érdekel mennyire ignorálnak állandón, és nem érdekel már semmi, csak otthon akarok lenni, túllépni ezen is. Sokadjára és nem garantált, hogy többé nem lesz, mert engem nem nehéz hülyére venni annak, akit szeretek, de minden ilyen alkalommal egyre csökken annak az esélye, hogy ezt még valaha, kicsit is helyre lehet hozni.

Másnap sokáig szenvedek az ágyamban, egyszerűen nincs kedvem felkelni és bármit csinálni. Ha bírnám az egész napos fekvést, tuti ezzel tölteném hátralévő éveim javát, ám egy idő után kénytelen vagyok felkelni, és átvonulni a nappaliba, hogy a kanapéra ülve tévézhessek, hátha az lefoglal. Legszívesebben most is a parkban ücsörögnék egy fán, ám mivel túl nagy az esély rá, hogy összetalálkozok velük, inkább maradok itthon. Hoseok megismerése előtt eleve állandóan csak a lakásba döglöttem, maximum visszarázódok, mert hogy nekem nincs többé kedvem ehhez a drámához, az biztos. Elegem van az egész világból.

Egy határozott kopogás zavarja meg nem túl mély koncentrációmat, csakhogy nekem eszem ágában sincs felállni innen.

- Nem vagyok itthon - szólok anyának, aki indul is ajtót nyitni. Csak remélni merem, hogy nem hozzám jöttek.

- Jungkooknak sem? - fordul hátra, kellően hangosan kérdezve ahhoz, hogy az egész ház hallja, ráadásul bárki más lenne ott, most megszívtam volna.

- De, de, de, de - pattanok fel és már rohanok is. - Kookie, ments meg - szakadok a srác nyakába, aki szerencsétlen hirtelen azt se tudja mit kezdjen velem.

- Hyung, mi a baj?

- Minden. Gyere be - ragadom meg a karját, s áthúzva a küszöbön, egy könnyed mozdulattal rúgom a helyére az ajtót, és rángatom be Kookot a szobámba, hol ugyanezt megismétlem. - Hogy-hogy átjöttél? - eresztem el, lehuppanva az ágyamra, míg ő kissé összébbhúzva magát nézelődik. Eddig, ha jól rémlik egyszer volt nálunk, akkor is a többiekkel.

- Nem voltál a parkba, hiába vártalak - feleli csendesen.

- Nem volt kedvem…

- Mit beszélgettetek tegnap? - toporog előttem szégyenlősen, én meg kezdek elveszni cukiságában.

- Hogy szedjem végre össze magam, de ezt olyan stílusba, hogy fuhh - rázom a fejem eme értelmes monológom után, és felülök, hogy jobban láthassam Jungkookot.

- Hihetetlen, hogy nem képes megbecsülni téged - mondja lesütött szemekkel, a kezeit gyűrögetve, én meg már csak mosolygok, eldobva minden eddigi dühömet.

- Áhh, hagyd.

- De nem! - pillant fel a szemeimbe határozottan. - Engem zavar.

- De ne zavarjon. Engem sem zavar…

- De engem igen! - kel ki magából szokatlan módon.

- Miért? - döntöm oldalra a fejem, szórakozottan figyelve őt.

- Mert szeretlek, hyung, csessze meg!

- Én is téged, de ettől még tényleg ne zavarjon.

- Csak én máshogy… - halkul le annyira, hogy szinte alig értem mit mond.

- Hogy máshogy? - villantom ki fogaimat nagy vigyorgásom közepette, ahogy ő tehetetlenül ácsorog előttem. A szívem a torkomban dobog, mégis piszkosul élvezem a helyzetet.

- Hát… én... úgy… - habogja tekintetével a szoba különféle tárgyain ugrálva.

- ...úgy…?

- Aish már, hyung, szerelemből! - talál újra magára, de amint kiejti ezt a pár szót, újra elvörösödve hajtja le a fejét.

- Annyira nagyon édes vagy - állok fel, és lépek közvetlen elé, hogy egyik kezemmel átölelve derekát húzzam magamhoz. - Már csak azért sem zavar - súgom közénk és lassan, óvatosan ajkaira hajolok, hogy egy lágy puszit nyomjak rájuk, majd elhajolva tőle nézhessem, ahogy zavarába a mellkasomhoz bújik. - Köszönöm, Kook…

- Mit? - kérdi a pólómba dünnyögve.

- Hogy vagy nekem…