LR - Without Words

- Hát akkor cseszd meg, Taekwoon! - ordítom elborult elmével az asztalra tenyerelve, hogy afelett áthajolva, minél közelebbről tudathassam vele nemtetszésemet. - Ha baszol beszélni, mégis mi a jó büdös francot vársz tőlem, ha?! - szegem feljebb államat, közben ő már rég nem néz rám, csupán tekintetét a földön tartva, összehúzott vállakkal és megtörten áll, aprókat hátra araszolva. - Legalább most válaszolj már! - zengetem meg hangomat annyira, hogy már a szomszédok is tudhassanak veszekedésünkről. Újfent… Lehet ezt egyáltalán annak nevezni? Én kiabálok vele, ő meg ugyan azt csinálja, mint mindig. Hallgat. Pontosan ebből van elegem, de nem tenne le semmiért passzív tiltakozásáról, miközben tudja jól, hogy rosszul tolerálom ezt a fajta viselkedés módot, ám látszólag nem tántorítom el tőle. - Tudod mit?! Leszarom! Utállak! - vágok a falapra izomból, s az éppen csak meg nem reped, majd mélyen beszívva a levegőt, rámesik a néma figyelés szerepe, miközben Taekwoon leakasztja kabátját a fogasról és karján elfektetve a bőr anyagot, csendesen elhagyja kis lakásunkat.

Nem érdekel. Idegesen vágtatok be a hálóba és eldőlve ágyunkba, az első kezembe kerülő tárgyat a falhoz vágom, ami most történetesen a párna.

Lehet jobb is, hogy kussban maradt? Így nem mond ellen, nem győzködik semmiről, nem tesz semmit. Miért nem?! Állandóan menekül, pedig ennél könnyebb megoldás nincs is! Istenem, én mégis hogy szerethettem bele egy ilyen gyáva emberbe?! Miért van szükség erre az egészre? Úgyis látom a végét, ennek így semmi értelme. Ennek az egész kapcsolatnak semmi értelme!

Idegesen fehér tincseimbe marok és tüdőmet teleszívva, elordítom magam. Ez valami beteg büntetési mód azért, amit el se követtem?! Komolyan, mégis mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen alakot tudjak magam mellett?! Bolond voltam, hogy hagytam ledönteni a falaimat és egy olyan ember kezébe adtam a szívemet, aki még magáért sem képes kiállni, nem hogy másért!

Ingerülten lendülök fel és csörtetek vissza a konyhába, hogy elő vegyem a legszélső szekrénybe, a kávé mögé tett whisky-t, ami elméletileg azért van ott, hogy Taekwoon ne vegye észre, hiszen gyűlöli ha iszok - amire természetesen szintén magamtól kellett rájönnöm -, ám mivel minden nap kávézik, nincs kifejezetten elrejtve. Mindenféle heziátálást mellőzve tépem le a kupakját és kezdem magamba dönteni, addig nyelve, míg meg nem érzem keserű marását, hogy aztán a mosogatóba köpve egyet, újra erőt vegyem magamon és folytassam ezt, amíg ki nem ürül az üveg. Hanyagul vágom a sarokba és bár nem törik szét, csörömpölése már most bántja a fülemet. Megkapaszkodva az ajtókeretbe, előre lendítem magam, hogy elterüljek a kanapén és állva a kezdetleges rosszullétet, várjam a jót végre.

Legalább negyed órája ténfergek saját mámoromban, mikor megcsörren a kicseszett telefonom, amit először fel sem tervezek venni, de a hívó fél kitartását hallva, csak erőt veszek magamon, hogy elküldjem a rákba.

- Jó estét, Kim Wonshikkal beszélek? - A hivatalosa hangnemre tervem formálódik és kíváncsisággal bólogatok hevesen, de rá kell jönnöm, hogy ezt ő nem láthatja, így majdnem elnevetem magam.

- Igen - felelem végül, tenyeremet végighúzva nyúzott arcomon.

- Jung Taekwoont baleset érte és maga van megjelölve, mint értesítendő személy. Jó számot hívok?

A szívem kihagy egy ütemet, s elmém azonnal tisztul, ahogy a nő harmadjára mondja el üvöltésem ellenére, hogy telefonon keresztül nem adhat ki információt és bizony be kell mennem a kérdéses kórházba. Ha nem mondja el a baj mértéket, az csak rosszat jelenthet, nem?

Amint a vonal süket, csüggedten rogyok térdre és még a létezésemért is bocsánatot kérek, csak ne történjen vele semmi baj. Az én hibám. Hülye voltam, hagytam elmenni és még ostobaságokat is gondoltam róla. Hogy mondhattam, hogy utálom őt, mikor nincs ember, aki fontosabb lenne nála?! Az egyetlen, aki annó segített kimászni a gödörből és mindent megtett, hogy újra talpra tudjak állni.

Mi az, hogy miért szerettem bele?! Pont ezért! Mert olyan érzékeny és jószívű, hogy még egy legyet is képtelen lenne megbántani!

És most mi tévő legyek…? Lényegtelen minden, csak érjek be minél előbb! Mi van, ha már…? Nem, olyan nincs! Fáj a fejem. Két algopirynt benyomva, magamra rántom a cipőm és leakasztva a kocsi kulcsot, gyorsan bezárom az ajtót, majd már szaladok is le, hogy felrántva a fekete Ford combi kilincsét, indítsam a kissé megfagyott járgányt. Nem gondolom túl a dolgot, egyszerűen csak tövig nyomom a gázt és éppen csak nem koccolva le az előttem álló piros ocsmányságot, indexelés nélkül kisorolok. Jobbomba a telefonomat nyomkodom, hogy megtaláljam a kórházba vezető legrövidebb utat, néha néha felpillantva a jeges tájra, de mivel kevesen vannak, nem kifejezetten aggódok.

Beállítva az irányjelzést, magam mellé dobom a mobilt és váltva, fokozom a kocsi gyorsaságát. Az elmém még mindig ködös, így, hogy minél előbb kijózanodjak, lehúzom az ablakot és zenét is nyomok mellé, ami nem épp a legokosabb döntés, de utálom a csendet. Vicces, mi? Taekwoon mellett szinte csak csend van. Ahogy egy pirost elkapok és satufékkel a nagy furgon mögé csúszok, idegesen verek egyet a kormányra, de mivel semmi nem halad át, inkább kikerülöm a fenébe és megyek tovább.  

Megint csörög, így tekintetem rögtön a kijelzőre siklik, de konstatálva, hogy csak Hakyeon az, már fordulnék vissza, mikor minden hirtelen össze folyik és mellkasom valami szilárdon koppanva, a tüdőmből kiszökik minden levegő.  Oldalra borulunk és fejem erőtlenül bicsaklik lefelé, ahogy tehetetlenül révedek kifelé. Talán még az eszméletemet is elvesztem, mikor a távolból felsejlik a sziréna figyelmeztető visítása és bár érzékelem, hogy hangosodik, számomra egyáltalán nem tűnik úgy, mintha ténylegesen megtörténne. Másodperceknek tűnő idő telik el és máris emberek vesznek körül. Beszélnek hozzám, hadonásznak előttem, meg is mozdítanak, de nem tudok reagálni. Semmit sem érzek… Utolsó erőmmel kapaszkodva még öntudatomba, egyetlen arcot látok magam előtt. Taekwoon…

~*~*~*~*~*~*~*~*~

Szemeimet nyitogatva a vakító fényen kívül más nem fog, nem örül létemnek és bár csak az egyre növekvő fájdalom jelzi, hogy élek még, azt hiszem ez hatalmas hiba. Mit fogok én kapni, mert megint nem úgy használtam a fejemet, ahogy normális embereknél illik?

Kapni…

Kitől? Taekwoon? Taekwoon!

Szorosan összezárva állkapcsomat, karjaimmal megtámaszkodom, hogy fel tudjak ülni, azonban a balt egyáltalán nem érzem. Kétségbeesetten, de ugyan ekkor félve pillantok le, már elképzelve, hogy ott sincs, ám a gipsz látványa mégis megnyugtat. Jobbomat infúzió köti helyhez, így azt számhoz emelve, fogaim segítségével kitépem onnan és feltámaszkodom. Bal lábamon valamiféle rögzítő és a homlokomra is valami szoros van tekerve, ami minden bizonnyal kötés lesz, mert mi más lehetne? Gondolatvezetésem lassú, mozgásom akadozó, légzésem egyenetlen. Számít ez? A cél megvan és ennek érdekében bármit elviselek. Már megjártam párszor a poklot, hogy ne tántorítson el pár csonttörés és egyéb hülyeségek. Kifelé fordulva, újabb akadályba ütközök, amik szintén madzag jellegűek, így kitépve világoskék, lenge ruházatom alól a drótokat, a gép éktelen visításba kezd, de nem tud érdekelni, csak lehelyezve testúlyomat, elindulok előre. Azaz, csak indulnék, de egy lépésnél távolabb nem jutok, s a kis szekrénybe megkapaszkodva, kénytelen vagyok kifújni magam. Már szedném össze az erőmet, hogy folytassam, mikor emberek viharzanak be az ajtón és ott le is dermedve, fél pillanatig mozdulatlanul merednek rám, hogy aztán vissza kényszerítsenek az ágyba. Hiába mondom el, hogy mit akarok, hiába ordítok, csak azt érem el, hogy valamit beadva, kis híján a kemény matracba szorítsanak.

- Wonshik… - ejti ki nagyon halkan a nevemet, ahogy merev tartással előttem áll és riadtan méreget engem. Szemei rémült csillogásától kénytelen vagyok én is lenézni, hátha lát rajtam valamit, de semmi szokatlan nincs ott. - Miért?

- Mit miért? - kérdezek vissza rögtön. Ő nem siet… Ő sosem siet sehová.

- Mire volt ez jó?

- Nem értelek - vonom össze szemöldököm, kezdve lassan elveszíteni a türelmem, hogy már megint nem értem az egészet.

- Miért nem szerethetlek a magam módján?

- Még mindig nem értelek…

- Persze, hogy nem értesz, ha még a szavaimra sem figyelsz - sóhajt fel, mint kinek gondot okozna beszélni.

- Akkor magyarázd el - veszem én is halkabbra, tudván, hogy azzal semmi sem lesz jobb, ha megint kiabálok. Ellenben megint nem mond semmit, csak várja, hogy újfent magam jöjjek rá. - Taekwoon, mi történt? Hol és miért vagyunk? - adom fel a találóskérdés megfejtését és inkább körbe nézek, ám a nagy semmin kívül nincs itt más. Szó szerint, semmi… Fehérség, amerre csak ellátok.

- Mert hibát követtünk el.

- Én ezt már a születésemkor elkezdtem - próbálom elvenni a beszélgetés élét, de ezzel csak rontottam az amúgy sem túl rózsás helyzeten.

- Itt kezdődik a baj… Wonshik, megbántad, hogy élsz?

- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül.

- Hazudsz - változik meg tekintete. Taekwonnak csak a szeme szokott mosolyogni és akkor sem feltétlen akkor, mikor boldog. Nehezen mutatja ki az érzéseit, mások előtt meg főleg. Volt egy idő, mikor tőlem már nem félt és nem rejtőzött, de annak hónapokkal ezelőtt vége szakadt, mikor a nagyobb veszekedéseink kezdődtek. Igazság szerint, már egyáltalán nem emlékszem, hogy mi váltotta ezt ki nálunk, de ahogy az én hangom nőtt, az övé úgy csökkent és mostanában egyre sűrűbben éreztem azt, hogy egyedül maradtam, ami még több vitát szított köztünk.

- Tessék?

- Ha nem így lenne, most nem lennénk itt - tartja meg higgadtságát, de létezik, hogy ő belül ne tomboljon az én értetlenségem miatt?

- Azt viszont még mindig nem tudom, hogy hol vagyunk.

- Sajnálom, lejárt az idő - lép egyet hátrébb és szomorúan végigmérve engem, egy másodperc törtrésze alatt tűnik el a szemem elől.

Zihálva kelek, a szívem kalapál, nedves tincseim halántékomra tapadtak és jelenleg hatalmas veszteségen kívül semmit sem érzek. Keresem a választ, hogy mi történt, de egyenlőre a hely sem ugrik be, ahol jelenleg tartózkodom, nem hogy még más…

- Hát fel kelt? - mosolyog rám kedvesen egy fiatal nő távolabbról. - Hogy érzi magát?

Tekintetem végigfuttatva a kockázott álmennyezeten, levezetem a falon, egészen a másik ágyig, hol másvalaki mellett pittyeg a hatalmas gép. Nem érzek elég erőt magamban, hogy felkeljek, de így is tisztán látom, hogy senki nincs itt hármunkon kívül. Vele mi történhetett? Rajtam már nincsenek zsinórok és ez felettébb megnyugtat, de jelenleg ha lennének se érdekelne.

- Taekwoon? - biccentem oldalra a fejem, hogy a nőre nézhessek.

Megint elrontottam, igaz? Vagy még mindig? Igen, talán ez megfelelőbb behatárolás engem illetően. Én mindig, mindent elrontok. Ha ideges vagyok, csak köpöm a szavakat és a minél bántóbb kifejezéseket, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy azok netán mély sebeket hagynak benne és a falat, amit nagy nehézségek árán bontottam le, most ellenem építette újra. Pedig én tényleg szeretem őt…

Az ápoló kissé oldalra dől, hogy jobban szemügyre vehesse a túloldalt lévő egyént, majd továbbra is magán tartva mosolyát, vissza tekint rám.

- Még alszik. - Gyengén megrázom a fejem, hogy biztosra értelmezni tudjam előbbi mondandóját, de bármi is volt az, nem maradt meg bennem, amit szerintem ő is észre vesz, mert újfent szóra nyitja ajkait. - Ő valamivel kitartóbb volt önnél és egészen a folyosóig jutott, ezért most figyelnem kell magukra, mielőtt bármi baj történne.

Erre nem tudom mit reagálhatnék, de a testem önkénytelenül mozdul és megkísérelek felülni, már tudva, hogy a bal kezem ebbe nem lesz segítség. Kimászok a matrac szélére és lelógatom a lábaim, azonban mielőtt cselekedhetnék, tekintetem megakad a kis szekrényem mellé döntött mankókon. Ugyan már annyira nem fáj a lábam, de azért lehet jól jönne, már ha meg tudnám fogni, de ugye ez kizárt, és mire mennék vele, ha a jobboldalamat segítené, mikor a bal van tropára törve? Tehát mély levegőt véve, leteszem talpaimat és némi hezitálást követően, lassú, óvatos, kimért mozdulatokkal megindulok a túloldalra. Ha ez a nővér azért van itt, hogy vigyázzon ránk, akkor miért nem akadályoz meg? Mindegy, igazából jobb így nekem.

Félek, hogy mit fogok látni, hogy talán mégse ő az, csak ezzel akarnak nyugtatni, vagy hogy ha mégis, nálam sokkal rosszabb állapotban van. Ha él, onnantól nem számít, nem? Mindent átvészelünk. Ketten…

Nagyot nyelve lépek a vaskeretes ágy mellé és mindenem megremeg, ahogy tekintetem Taekwoon arcára siklik. Egy hosszú vágáson keresztbe más nem látszik ott, nyakától lefelé meg minden részét takarja a vastag paplan, de egyenletes légzése arra enged következtetni, hogy akkora baj mégsincs. A gép pittyegése zavaró, de mivel tudom, hogy fontos célt szolgál, ha figyelmen kívül nem is hagyom - mert nem tehetem -, inkább csak szerelmemre koncentrálok. A matracra ülök és felemelve a takarót, úgy helyezkedem el mellé, hogy ne tegyek kárt a zsinórokba.

- Wonshik - szusszan fel és szabad karja már rögtön körém fonódik. - Ne haragudj - nyammog álmatagon és fejét a mellkasomba fúrja.

- Te ne haragudj. Hülye voltam - temetem orromat tincsibe és mélyen magamba szívom imádott illatát.

- Megbántad?

- Csak azt bántam meg, hogy hagytalak elmenni - veszem elejét egy újabb találóskérdésnek és csakis az igazat mondom.

- Tudom, hogy nehéz velem és, hogy nem szereted a viselkedésemet, de én tényleg nagyon igyekszem megváltozni, hogy jó legyek neked - mormogja, minek javarészét elnyomja az anyag, de még így is tisztán értem ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. Begipszelt karomat a csípőjére helyezem, hogy még közelebb kúszhassak, de még így is kínzóan távolinak tűnik.

Három évvel ezelőtt elképzelni nem tudtam volna, hogy valaki pont miattam változzon meg. Én meg aztán főleg nem akartam senki miatt. A függetlenség vezérelt és végül az is vetett a mélybe, mikor ráeszméltem, hogy az élet mégsem olyan könnyű saját lábon, mint azt én mindig is képzeltem. Az utolsó pillanatban jött és karolt fel, hogy embert faragjon abból a kupac szarból, aminek akkoriban éreztem magamat. Tökéletesnek láttam és hosszú időbe telt, mire el mertem fogadni, hogy ő tényleg mellettem van és szeret.

- Nekem mindenhogy jó vagy, amíg nem hagysz el engem - tartom vissza sírásom, mert bár régen sokszor látott úgy, nem akarom, hogy szomorú legyen emiatt is.

- Akkor te se tedd, jó? - néz fel rám,  érzelmekkel megtelt sötét íriszeit az enyémekbe fúrva. Eddig nem értettem. Nem érettem, hogy miért kellett volna tudnom azokat, amiket más szavakban mond ki, ő mégis hallgatva várta a csodát. Már látom… Minden ott van a szemeiben. Félelem, vágy, szeretet, aggodalom és szerelem.

- Soha nem foglak - hajolok lejjebb, hogy ajkaimat lágyan az övéihez nyomjam egy puszi erejéig, majd elhúzódva tőle, kényelmesen elfészkelődöm, felkészülve rá, hogy minket innen már az igazgató sem fog szétszedni, míg haza nem engednek…