Ahogy a hatalmas szarvasbika látoterembe lép, rejtett nyugalom kerít hatalmába. Minseok tényleg nagyon nagy, ráadásul szép, izmos példány is. Azonban ellenfele sem semmi, érthető, hogy miért volt eddig a csapat élén. Magas, szikár, szemre méltó szarvakkal.
A Tao nevű alak ellép a többiektől, és kihúzva magát peckesen ellenfele elé kocog. Egy egész órának tűnik, ahogy a két állat egymás szemébe meredve várják a jelet, hogy melyikük lépjen. Oldalamon Luhan néha néha megremeg, így idegessége enyhítéséért, ujjaimmal simogatni kezdem kézfejét, mire közelebb húzódik hozzám. Nagyon szoros kapcsolatban állnak Minseokkal, nem csodálom, hogy fél, míg én még csak nem is nagyon ismerem, mégis aggódok mindkettejükért.
A két bika felágaskodik és olyan erővel esnek egymás agancsának, hogy belerezdül az erdő, a fák hullámokban verik vissza a csattanás moraját. Madarak riadt szárnycsapása fedi be a csöndet, míg az a kettő feszengve méri fel társa erejét. Pár pillanat mozdulatlanság, majd kezdetét veszi az igazi harc.
Tao erőnek erejével tolja maga előtt Minseokot, aki bár próbálja megtartani magát, kénytelen hátrálni, ha nem akarja, hogy feldöntsék. A kemény csontok csattogása és a két szarvas fújtatása vérfagyasztó hangulatot ad a sötét erdőnek. Lábaikon az izmok kitüremkednek, Luhan az állatokkal együtt rezdülve szorítja kéz élemet.
Míg tekintetem elmerül a fiú szépségében, egyszer csak egy hatalmas puffanásra kapom fel fejem, és a hang irányába nézve Minseokot látom, amint a földön fekszik, és Tao az oldalát szúrkálja minduntatalan.
- Ne, ne, neee - suttogja, talán még szipog is hozzá. A szívem szakad meg, hogy nem tehetek értük semmit, de én tényleg kevés lennék hozzá.
A percek teltével csökken az esélyünk, lassan minden remény elszáll és Luhan már csak lehajtott fejjel hüppög, fél felnézni barátjára.
- Nézd - rázogatom meg kicsit, fejemmel a csatatér irányába biccentve, ahol épp Minseok tápászkodik fel szép lassan, és újult erővel ugrik a lassan kifáradt Taonak. Gyorsan mozognak, nehéz követni az eseményeket, de egyértelműen kivehető, hogy jelenleg mi állunk jobban.
A háttérben lévő másik három csak nyugodtan áll és hol őket, hol éppen mást néznek, teljesen érdektelennek tűnő fül legyezéssel és apró mozdulatokkal. Félek, ha azok beszállnak, minden elvész. Ha jól rémlik, az egyik az az a Chen, aki hajnalban rám ijesztett, meg még van valami L betűs is, aki a mi oldalunkon áll. Talán van még remény…
Lassan húsz perc is letelik, mire erejük híján már csak löködik egymást. Az utolsó csapást azonban Minseok viszi be, ahogy fejét oldalra rántva, agancsaik össze akadnak, ezáltal könnyedén dönti fel a másikat, aki nyekkenve terül el a fagyos földön. Nem kegyelmez, bevíve neki több csapást is, zihálva távolodik el a hasonló állapotban lévő, csak épp fekvő bikától.
- Xiumin! - ereszt el Luhan, és jobb mellső lábát emelgető barátjához szalad, majd hezitálás nélkül átkarolja az állat nyakát. Zokogva nyomja nedves arcát bundájába, valamit mormolva neki, amit nem értek a heves sírása miatt, míg Minseok meredten engem bámul. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy végül ő nyert, bár gondolom nekik sokkal inkább, mert mától megváltozik csordájuk élete. - Menjünk haza - távolodik el tőle és megpaskolva marját, a többi felé fordul. - Egy óra múlva gyertek át! - mondja olyan határozottsággal, mint aki nem épp az előbb folyatta ki a lelkét szemein keresztül.
- Most mi lesz? - kérdem alig hallhatóan, félve, ha megszólalok, ki fog akadni, netán nekem jön valaki.
- Én elviszem Xiumint felöltözni, te addig itt maradsz!
- Biztos ez?
- Chen! - kiált fel. - Vigyázz rá, mert fél tőletek!
- Hé, én ezt nem mondtam! - ráadásul ha félnék tőle, miért olyan kegyes, hogy csak közelebb hoz vele?
- Sietünk - hagy faképnél, rám sózva valamelyik haverját.
A termetes jószág mellém üget, és bár azt várnám, hogy rám sem hederítve majd nézelődik itt magának, vagy tudja a fene, ehelyett fejével akkorát billent rajtam, hogy egy pillanatra azt hiszem felborulok.
- Na! - rivallok rá, ő meg ezt viszonozva a képembe bőg. - Barom - fordulok el, mire megint meglök, de nem erősen, csak éppen hogy észrevegyem. Szerintem ez jót szórakozik rajtam. Már épp kezdenék beletörődni, hogy engem itt hagytak ezzel a méretes ökörrel, mire a nyakamba fújtat, ezzel a frászt hozva rám. - Ya, hagyjál már! - hessegetem el a kezemmel, de egy tapodtat se mozdul.
- Sehun, te mit kiabálsz? - hallom meg győztesünk hangját a távolból.
- Nem hagy ez az állat - bökök zaklatómra, mire fejét hátamnak nyomva előrébb taszít.
- Csak játszik - kuncog fel Luhan támogatásában kifelé jövet, ahogy megpillantom, azonnal oda sietek. Már épp szólalnék meg, de leint. - Semmi bajom - húzza le kezét a magasabb válláról, hogy önerőből haladhasson tovább.
Egy utolsó pillantást vetve a vesztes félre végleg elhagytuk a terepet.
- Nem akarom! - tiltakozik a már kanapéra nyomott Minseok.
- Kussolsz és leveszed! - emeli fel hangerejét Luhan, mozgásra bírva ezzel a másikat.
- Fenéért kell ilyen akaratosnak lenned - forgatja meg szemeit, és kibújva pólójából a földre hajítva a feleslegessé vált ruhadarabot.
- Mert abba a pocok fejedbe szemernyi ész sem szorult! - ordítja rá dühödten, mire mind a ketten csak pislogva figyeljük, ahogy trappolva kiviharzik.
- Nehéz dolgod lesz haver - vigyorog rám a sérült, mire felé kapom a fejem.
- Miért? És egyáltalán miben?
- Majd megtudod - Hát kösz. Ezért megérte ezt mondani. Így csak felkeltette az érdeklődésem, hogy aztán közölje, ő aztán nem tudatja velem.
- Csak hogy tudd, nem leszek kíméletes! - tér vissza a már jól ismert elsősegély dobozzal. Rossz emlékek fűznek ahhoz az izéhez.
- Kértem én valaha? - kuncog fel Minseok, ami csak hangosodik, ahogy Luhan idegesen fújtat egyet.
- Ezek után se tedd! - vágódik le elé, térdei hangos koppanással érnek földet, és egy vattát előhalászva valamit rálötyköl, s társa oldalán lévő sebek közül az egyikre nyomja. Azon kívül, hogy arca kicsit eltorzult a fájdalomtól, nem igen hatotta meg a dolog, holott lehet épp rohadtul csípi, ezért is marad csöndben. Vagy csak unja már Luhan szekálását. Komolyan, kész elmebaj ez a gyerek, ha rájön az öt perc. Én vágom, hogy csak aggódik, meg minden, de azért nem piskóta, amit leművel. - Ha jó kisfiú leszel, még talán vacsorát is kapsz! - dob el egy újabb átvérzett anyagot, hogy megfogva egy másikat kezelésbe vehesse a többi sérülést.
- Mert amúgy nem etetnéd meg az új királyt? - húzza boldognak tűnő, mégis fájdalmasnak ható ívbe ajkait.
- A seggem királya vagy max, úgyhogy tegyél le róla, hogy mától a szolgád leszek!
- Ez kicsit sem volt félre érthető, Lu - nevet fel, mire az egy erősebbet nyomva belé rekeszti jókedvét, és előbbi dallamos kacagását egy hangos jajjgatás váltja fel.
- Kész vagy, ma már ne is lássalak - áll fel előle, hogy elpakolhassa a dolgait.
Ezután mindenki elvonult a saját lakrészébe, csak én maradtam tanácstalanul a nappaliban. Leülve a földre, mélyen gondolataimba merülve elemzem a ma látottakat és próbálom kitalálni, hogy ezek után mi lesz az ő sorsuk. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy győztek, ám mégsem tűnnek úgy, mint akiket kifejezetten foglalkoztatna a téma. Nem baj, majd én agyalok ezen helyettük is, elvégre mást úgyse nagyon tudnék tenni. Már kezdenék elbóbiskolni az elmúlt órák ért izgalmára, mire kivágódik a bejárati ajtó és két nyurga alak lép be rajta.
- Héj, farkas srác, ezt neked hoztuk! - dob felém a fekete hajú valamit, én meg reflexből utána nyúlok. Egy labda. Egy kicseszett labda!
- Ne vonyítsatok már, bassza meg! - trappol ki Luhan és meglátva engem, oda lép, hogy kitépve kezemből a kapott vackot egyenesen az ajándékozó fejének vágja. - Nagyon nem vagy vicces!
- Hyung, megvesztél?! Ma kifejezetten harapós kedvedben vagy! - dörzsöli az eltalált pontot haragosan meredve idősebb társára.
- Hagyj lógva! - von vállat és levetődik mellém.
- Öhm… Szia - köszön nekem a barna hajú is, ezerszer kedvesebben, mint társa. Tehát ők a szarvas srácok. Miért csak ketten jöttek?
- Ne haragudjatok Lu miatt, teljesen belepte a rózsaszín köd - jön ki szabadkozva Minseok is.
- Anyádat lepte be, te baszott hörcsög!
Már én érzem magam kényelmetlenül ebben a légkörben, ám látszólag a vendégek fel sem veszik, csak lehuppanva a kanapéra, mint akik haza érkeztek benyomják a tévét, levetik kabátjukat, és felénk fordulva beszélgetni kezdenek.
- És most mi következik? - kérdezi a barna hajú srác.
- Azt hiszem megpróbálunk beszélni Joonmyunnal - mereng el Minseok, ám a név hallatára elképedve meredek fel rá.
- Honnan tudjátok Suho nevét?
- Nem tudjuk, mint hallottad, ez a név nem szerepelt eddig sehol - köt belém a fekete, kinek legszívesebben a torkába lépnék, de már komolyan!
- Chen, fogd már be! - kel ki magából Luhan, öklével a parkettára csapva.
- Tudjátok mit? - áll fel Minseok. - Lulu, Sehun és én bevonulunk a szobájukba, jómagam otthagyom a két idiótát és utána megtárgyaljuk - fog mindkettőnk csuklójára, és bár arca eltorzul a fájdalomtól, felrángat minket. És én most mégis miért lettem idiótának titulálva, valamint kipaterolva? Tétlenül tűröm, hogy az említett helyiségbe ráncigáljon, és az ágyra vetve minket, mint aki jól végezte dolgát, két tenyerét összepaskolja és távozik.
- Faszom - terül el mögöttem Luhan, akár egy rongybaba.
Mivel jobbnak láttam nem zaklatni akkor félve, hogy leharapná a fejemet, csak csöndben ücsörögtem hosszú, hosszú percekig, de talán még órák is elteltek, míg a többiek végül haza nem mentek, vagy nem tudom hova, csupán el. Nem viselem jól a feszült helyzeteket, amire közre játszhat az, mikor a falkába balhé van, sokszor rajtam csattan lustaságom, és mi egyéb miatt. Jó, tény, nem kedvelem a munkát, és lehet sokszor menekvésnek tűnik, hogy folyton farkas alakban lézengek, pedig nem az. Kényelmesebb.
Az idő már éjfél felé hajlott, mikor visszamentünk az előszobába. Azaz csak én, Luhan és Minseok vacsoráztak, vagy mi… Úgy gondoltam, egy kis idő segítene kettejük viszonyát rendezni, ám mikor Luhan megint csak ingerülten telepedett le mellém, kezdtem elveszettnek érezni a helyzetet.
- Mi a baj? - veszem elő legkedvesebb hanghordozásom, hátha nem küld akkor egyből a pokolra.
- Semmi - közli közönyösen és a távirányító gombait nyomkodva csak mered a tévére, de tekintetéből tisztán kivehető, hogy nem figyel rá.
- Hagyjalak?
- Légy szíves.
- Jó, akkor elmegyek, megmosakodom, te addig szedd össze a jobb kedved, mert nem szeretem, mikor így viselkedsz.
- Jó - morog maga elé. Hahh, tényleg nehéz vele.
- Nem zuhanyzok, tényleg csak mosakszom, így nem kell leszednem a kötést és nem élvezheted a kínzásom - incselkedek, hátha ettől enged kicsit.
- Holnap úgyis le kell venni véglegesen, majd max akkor kiélvezkedem magam - mondja ugyan olyan komoran, mint eddig. Így elég para ezt hallani, még a végén tényleg elhiszem, hogy örömét leli a fájdalmamban.
- Öhm… oké - slisszolok kifelé, nehogy meg találjon ölni ezzel a jó hangulatával. - Hyung - kopogok be Minseok szobáján.
- Gyere - a választ meghallva benyitok és az ágyon olvasó sráchoz lépek.
- Kaphatok egy törülközőt?
- Persze - teszi le könyvét és feltápászkodva, egy szekrényhez lép. - Fekete, vagy narancssárga?
- Fekete
- Tessék - nyújtja át az anyagot, és egy szelíd mosolyt megeresztve felém visszahelyezkedik fekhelyére.
- Köszönöm - biccentek hálásan, és elvonulok mosakodni.
Mire végzek a kedélyek nem igen látszanak csillapodni, én meg nem tudok mit kezdeni magammal, így befekszem Luhan ágyába, és aludni próbálok. Szerencsére már annyira nem fáj se a vállam, se az oldalam, így egész jól megvagyok. Sok minden történt ma, van mit átgondolnom.
Kezdve mondjuk a csókkal. Miért csináltam? Valójában nem kifejezetten aggaszt a dolog, mert egyszer megfogadtam: úgy élek, hogy míg élvezem, nem számít más. Élveztem a csókot Luhannal? Egyértelműen, csak mégis kicsit zavaró, hogy ő is ugye fiú, meg minden… A szüleim nagyon homofóbok voltak, így aszerint neveltek, bár amennyit otthon éltem, nem sok minden ragadt rám. Vajon hyung mit szólna? Bár nem hiszem, hogy elé mernék állni egy ilyen dologgal, még úgy sem, ha nem említem, hogy amúgy Luhan egy szarvas. Ám, mivel nem muszáj róla tudnia, mindegy is. Kiélvezem, amíg itt vagyok, utána úgysem látom többet, max patástul, úgy meg nem számít.
- Min elmélkedsz? - lép be gondolataim főhőse, egyik kezével haját törölgetve, másikkal felsőjét igazgatva. Tusfürdője illata körbe lengi a szobát egyenesen az orromba szökve, mitől szívem fájdalmasan összeszorul. Nem akarom ezt érezni… Nem akarok semmit megbánni.
- Semmin - hazudom, még feljebb húzva magamon a takarót.
- Baj van? - süpped be mellettem az ágy, jelezvén a srác közeledését.
- Ezt én is kérdezhetném - ülök fel, tekintetét keresve, mely megállapodott a fal egyik pontján.
- Ne haragudj, csak… megijedtem - teszi keresztbe lábait és nekem háttal fordulva, a földnek beszél. Eddigi haragját a szomorúság vette át, ami talán még rosszabb is, mint eddigi állapota.
- Miért? - kelek fel, hogy hozzá igazodva, támaszt nyújthassak neki, és leszállva az ágyról pontosan elé térdelek, hogy kénytelen legyen rám nézni, és ne a nagy semminek magyarázzon.
- Féltem, hogy elveszítem Xiumint - préseli össze ajkait, lesütött tekintettel. - Hogy végig kell néznem a halálát - hangja reszketeg, kezeivel egymást tördeli. - Hogy tehetetlen leszek egy hülye szabály miatt…
- De nem így történt - mondom halkan, megnyugtatónak szánva szavaimat.
- De így is történhetett volna…
- De nem! Luhan, figyelj, minden rendben van, jó? Xiumin hyung a másik szobában pihen, én is itt vagyok neked, a dolgok elrendeződtek. Ne őröld magad egy olyan hülyeséggel, amire alig volt esély is!
Jó, az igazat megvallva, én is eléggé féltem, hogy Minseok alul marad, de amint győzött, minden kételyem és aggályom eltűnt, elvégre minek hordjam magammal feleslegesen? Az évek során megtanultam szelektálni a felesleges érzelmeket, pont az ilyen esetek miatt.
- Igazad van - néz fel rám, könnytől csillogó szemekkel és erőltetett mosollyal.
- Aludjunk, te is kimerült vagy - eresztek meg egy lemondó sóhajt, mert látom, ebből ma már nem lesz semmi.
- Kapok jóéjt puszit? - virul fel hirtelen, belőlem egy érdekes ábrázatot kicsalva. - Ide - fokozza azzal, hogy mutató ujját az ajkára nyomja.
- És akkor velem fogsz álmodni? - mosolyodom el szándékosan húzva az agyát.
- Amúgy is…
- Akkor nem - nevetek fel, mire most rajta van a sor meglepődés ügyileg.
- Na~. Ha nem adsz, akkor Chennel fogok! - fújja fel arcát, mire nevetésem csak még hangosabb lesz.
- Nem tudom, ki ő - vallom be, mert van egy sejtésem, de remélem nem…
- A szarvas, aki megállított, majd az erdőben lökdösött és hozott ma neked labdát - sorolja újdonsült “barátommal” megélt, szebbnél szebb élményeimet.
- Ehh, akkor inkább kapsz - támaszkodok fel, hogy párnáimat az övéire nyomjam, csak hogy ő ezt tovább gondolta, és már csúsztatná át a nyelvét ha én nem húzódnék el. - Pusziról volt szó, megkaptad és most jóéjszakát - kacsintok rá és felállva helyemről visszafekszem az ágyra, egy durcás Luhant magam mögött hagyva.
Hu de izgultam hogy ki fog nyerni... jó sejtettem, de na XD. Nagyon cuki Luhan ahogy aggódik Xumin ért és annyira látszik a vonzalom közte és Sehun között :) Nagyon jó lett várom a folytatást.
VálaszTörlésImádom Xiumint, így nem terveztem bántani, bár még bármi történhet :D
TörlésA két fiú nem igazán ellenkezik, de mégse merészkednek tovább... azaz eddig :3