HunHan - Instinct - 04. Kötelesség

- Ha már úgy sincs rajtad még kötés, menj, zuhanyozz le - utasít finoman Luhan. - Vagy segítsek? - virul fel az arca, de én csak szemforgatva megrázom a fejem, még ha költői kérdés is volt.

- Menni fog egyedül is.

- A pólót levágjam? - távolodik el, majd kezd egy pár fiókba kutakodni.

- Isten ments!

- Akkor tessék - nyom a kezembe egy összehajtogatott, hó fehér, pihe puha törülközőt, én meg elvonulok a fürdőbe, ahol eddig még nem jártam.

Nem tudom mire számítottam, de eléggé megdöbbentett a látvány, ugyanis a helyiség minden értelemben kék. Nem kicsit kék, nagyon kék! Nem szoktam annyira foglalkozni a színekkel, így nem tudom egyiknek sem hatvan változatának árnyalatai nevét felsorolni, de ez körülbelül úgy néz ki, hogy a mennyezetig érő csempék halvány kékek, a vécé és a kád sötétkék, attól egy kicsit eltérő a tükrös szekrény. A tussfürdők, samponok, balzsamok és minden kencefice, amik nem értem, mit keresnek két férfi lakásán, de magyarázatot ad Luhan angyal pofijára, ráadásul mind kékek, mintha direkt így lettek volna választva. Vajon melyikőjük ennyire fanatikus? Valójában lenne egy tippem.

A nadrágot egész könnyen leszenvedtem, de a felsővel már megverekedtem azért. Mivel egyik cucc sem feszített, gondolom ezeket most Minseoktól kaptam. Igaz, hogy alacsonyabb Luhannál, de szélesebb is, így ezek most kifejezetten kényelmesebbek.

Beállva a kádba, tehetségemnek köszönhetően rendesen leforrázom a lábaimat, melynek fájdalmán három perc jég hideg víz sem segít, pedig én már befagytam. Gyorsan végig nedvesítve magam leveszem az első tusfürdő feliratú türkiz flakont, és a benne lévő szintén kék cuccal jól bedörgölöm magam vigyázva, hogy a sebekbe ne menjen. Persze az elkerülhetetlen volt, hogy a lemosás közben a vízzel együtt belemenjen, így halk szűkölések közepedte kikászálódok, és végig dörgölve magam a fehér anyaggal visszaveszem az alig másfél órája kapott ruhákat.

- Gyere, túl kell esnünk rajta - ragad meg Luhan, amint kiérek a fürdőszobából, és leültetve a kanapéra, már el is tűnik.

- Tényleg nem szükséges - szólok utána kicsit hangosabban, hogy biztosan hallja.

- Dehogynem. Attól, hogy gyorsabban gyógyulsz, mint az átlag, még vigyázni kell rád - tért vissza egy doboz kíséretében. Bár a kijelentése, miszerint vigyázni kell rám, eléggé furcsa volt, orcája piros pompája jelezi hogy ő maga jött tőle zavarba. Aranyos, és egyszerre védtelen ilyenkor, ami igazán üdítően hat az eddigi magabiztos énje után. Lehelyezve mellém a hozományát hamar elő kerül egy orvosi olló, némi géz és fásli, na meg valamilyen kenőcs.

- Feleslegesen szenvedtem fel? - nézek rá nagy szemekkel, hátha megkímél ettől az egésztől, de közben azért elkezdem lehámozni magamról a felsőmet, mielőtt neki esne.

- Így van - vigyorodik el. Szívmelengető, mikor jó kedve van, így még azt is elviselem érte, hogy az én szenvedésem váltja ezt ki. Amint leteszem a ruhadarabot, már nézi is a vállamat, végig hümmögve, mintha csak egy orvos vizsgálgatna. - Ez most nem lesz kellemes, de bírd ki kicsit - vszi fel a kenőcsöt, melynek tubusából valami halvány piros, átlátszós cucc jön, és egyenesen a sebemre nyomja. Mindkét kezemet ökölbe szorítva, fogaimat összepréselem, nehogy felüvöltsek fájdalmamban, merthogy nem csupán nem kényelmes, hanem szörnyen rossz! Alig pár pillanat az egész, az utóhatása viszont még percekig dolgozik rajtam, mitől nem merek engedni a feszítésből, nehogy túl nagy hévvel érjen. - Hé, lazíts nagyfiú - teszi egyik apró tenyerét a kezemre és kezdi el kifeszegetni az ujjaimat. - Ennyire nem volt vészes - paskolja meg a combomat, mire akaratlanul, de felmordulok. - Jó, jó - emeli magasba kezeit és hátrál fél lépést, visszaadva szabad teremet.

- Ne haragudj - fújom ki az eddig bent tartogatott levegőt, mikor már úgy vélem, hogy túlélem jajgatás nélkül is. - Csak igyekeztelek nem leütni - húzom féloldalas mosolyra ajkaimat, felidézve a tegnapi beszélgetésüket.

- Igazán értékelem kedvességedet - kacag fel. - Készen állsz a folytatásra?

- Nem! - vágom rá hezitálás nélkül, pedig tudom jól, hogy itt már a szavak nem segítenek rajtam.

- Ez a beszéd! - nyúl a gézért, és kibontva azt ráfröcsköl valami fura cuccot egy üvegcséből, majd a sebemre nyomja. - Ezt tartsd meg, légy szí.

Míg ő a kötésemmel bajlódott, én leplezetlen kíváncsisággal figyeltem az arcát, ezzel többnyire elterelve gondolataimat a bennem tomboló fájdalomról. Természetesen nem bántottam volna, ha mondjuk erősebben meghúzza, vagy véletlen hozzá ér, ő mégis idegesen összefont szemöldökkel és enyhén remegő kézzel csinálta végig. Az oldalamnál ugyan ez volt, annyi különbséggel, hogy ott jobban tűrtem a kenőcsös dolgot és viszonylag hamar engedtem folytatni megkezdett munkáját. A végére ő még jobban le is izzadt, mint én.

- Nézünk valami filmet?

- Nézhetünk - vonok vállat.

- Választhatok? - kérdi akár egy gyerek, kinek minden vágya most egy fagyi, holott tudja, hogy rettentő hideg van, ez mégsem akadályozza benne. Hogy lehetne ennek nemet mondani?!

- Persze - húzódom feljebb a kanapén, lábaimat törökülésbe helyezve.

- Bármi lehet? - néz még vissza rám, a televízió alatti szekrényben lévő cédék közt kutatva.

- Ajjaj. Mit szeretnél? - vonom fel játékosan egyik szemöldököm, előre sejtve, hogy bármi is az, nekem nem valószínű, hogy elnyeri a tetszésemet.

- Hát ilyen romantikus kicsit, meg természetfeletti, de igazából az akció filmekre is hajaz, így annyira nem vészes.

- Felőlem jöhet.

Betéve a lemezt leoltotta a villanyt, majd mellém botorkálva megállt felettem. Kérdő tekintetemet kerülve csak nézte egy ideig a képernyőt, míg végül erőt nem vett magát, hogy megkérdezze.

- Ülhetek az öledbe?

Nem mondom, rendesen meglepett vele, de aztán eszembe jutott, amit Minseokkal beszéltünk még reggel. Ezek szerint, Luhan megkedvelt engem? Lehetünk jóban egyáltalán? Szokatlan érzés, hogy ennyire közvetlen velem, egy többnyire ismeretlen ember, de ezt könnyen áthidalhatjuk nem? Csak engednem kell, hogy közel kerüljön. Félek, hogy fájdalommal fog végződni, én falka ösztönből ragaszkodok a legjobb barátaimhoz, akik egyben a családom is, de Luhan nem lehet a családom, elvégre nem farkas, sőt…! Tényleg sikerülhet összebarátkoztatni a két fajt? Mindegy, ezen még nem most kell rágódni, ráadásul egyre furcsábban méreget, mert nem mondok semmit.

- Gyere - veszem el kezeimet, mire ő lábaimra huppan, mocorog egy kicsit, majd hátát a mellkasomnak vetve, elmélyed a filmben. Férfias, mégis lágy illata csiklandozza az orromat, teste melege émelyítő hatással van rám. Olyan, mint egy nagy gyerek…

Mikor azt mondta, hogy kicsit romantikus, azt vajon hogy értette? Az első fél óra tömény nyáladzás, a természetfeletti meg oké, bizarr lények mindenütt, ám az akció fele eddig nem mutatkozott meg. Valójában nem zavar, érdekes is valamennyire, de annyira nem köti le a figyelmem, mint az ölemben mocorgó fiú. Annyi kérdésem lenne hozzá, ám mégsem akarom megzavarni, így csak türelmesen várok.

Már nagyjából sikerült a képernyőre koncentrálnom, mikor kezei hátra nyúlva, két csuklómra fogtak és hasán összefonva ujjaimat, a figyelmemért vívott. Felkuncogok ártatlanságán, ami tán több titkot és fájdalmat hordoz, mint én magam, mire félig hátra fordulva, kérdőn mered arcomra.

- Mi az?

- Semmi, csak olyan aranyos vagy - bukik ki belőlem, ám amint tudatosul bennem szavaim jelentése, rögtön helyesbítenék. - Akaro-

- Tényleg? - csillannak fel szemei. Most hogy vonjam vissza, ha ennyire örül ennek?

- Tényleg - sóhajtok zavarom leplezése érdekében.

- Te is az vagy ám - ficánkol, míg végül kicsit elemelkedve, ki nem nyújtja teljesen elgémberedett lábaimat, hogy aztán velem szembe foglalhasson rajtuk helyet.

- Igen? És én miért? - veszek el teljesen gyönyörű szembogaraiban, melyek most csakis az enyémek.

- Mert olyan szépek a nagy füleid! - Oké, ez bizarr. Nincsenek is nagy füleim. - És írtó selymes a szőröd - Asszem’ kezdem kapizsgálni, hogy hova fog kilyukadni ez a beszélgetés. - A smaragd sárga szemeidről nem is beszélve! - Valószínűleg fura képet vághattam, mivel elnevette magát, bár nem tudom, mennyire láthat engem ebben a sötétben, háttal a tévének.

- Akkor nem is rám céloztál? - üt ki némi csalódottság hangomban.

- Dehogynem, elvégre az is te vagy.

- És az ember énem nem is aranyos? - rejtem incselkedés mögé komoly érdeklődésem.

- Bocsi, a kutyákat jobban szeretem - húzza el száját, mire kis híján eluralkodik rajtam a rossz kedv, minek láttán ajka szegletében ott bujkál egy huncut mosoly. Tehát csak szórakozik velem. Jólvan, ezt megjegyzem ám!

- Szóval most lekutyáztál? - húzom fel egyik szemöldököm és egy rosszat selytető félmosolyt csempészek arcomra.

- Én ugyan nem - kapja el a fejét vigyorogva és a szoba felső sarkát kezdi szuggerálni, mint aki komolyan nem tett semmi rosszat.

- Ezt már nem magyarázod ki sehogy.

- És? Nem félek tőled - fordul vissza, ádáz mosollyal a szemembe meredve.

- Rosszul teszed - hümmögök és amint figyelme kicsit is lankad, épp kezemmel vállára fogok és oldalra taszítva őt, a kanapéra lököm. Nem tétlenkedem sokáig, rögtön fölé magasodva térdeimmel megtámaszkodom lábai mellett, és bal kezemmel feje mellett.

- Még mindig nem - ölt rám nyelvet. - Egy mozdulatomba kerül, hogy önszántadból leszállj rólam.

- Ó, igen? Hát akkor tessék - erőltetek magabiztosságot magamra, leplezve a fájdalomtól való félelmemet. Csak nem akkora szadista, hogy a sebemre üssön, maximum megérinti. Legalábbis remélem.

- Biztos?

- Hát mondom - tartom helyén erővel mosolyom és már előre feszül minden izmom, míg a fiú még csak méregetve figyel engem. Nagyon igyekszem rejtve tartani előre gondolataimat, de ahogy feltámaszkodik alkarjaira, jóval közelebb kerülve ezzel hozzám, úgy érzem, olvas a lelkemben.

- Csak biztosítom magam, de emlékeztetlek, hogy te mondtad - súgja, miközben forró, bársonyos lehelete csiklandozza az arcomat. Még egy pillanatig gondolkodik, én meg noszogatóan felhördülök, mert már komolyan nehéz így tartanom magam, de a várt érintés elmarad, helyette csökkentve a köztünk lévő pár centimétert, puha ajkai az enyémre simulnak. Meglepettségemben levegőt venni is elfelejtek, majd átadva magam szívemnek, és mindent elsöprő érzelmeimnek, viszonzom gesztusát. Selymes párnái szinkronban mozdulnak az enyémekkel, félénken becézgetve a másikat. Nem értem a tetteit, ahogy a sajátomét sem, de míg jó érzés, miért ellenkeznék? Nyelvemet végig húzva alsó ajkán, tudatom vele, hogy tovább lépnék, ha neki megfelel, mire rögtön be is engem szájába. Behatolva szervemmel, kezemet is lejjebb engedem, mivel gondolom neki is elég kényelmetlen tartania magát, így hát kicsit ránehezedve, visszanyomom a kanapé puha ülésébe. Felsóhajt, ahogy hasunk találkozik, mégsem akarok teljesen rátámaszkodni, mert túl sok lenne az már neki. Egyik keze hátamra téved, míg másik tarkómtól indulva, a hajamban köt ki. Még enyhén nyirkos tincseimbe markolva présel közelebb, megpróbálva kijátszani a lehetetlent.

Az ajtó halk koppanása ránt vissza minket a valóságba, és olyan hirtelen ugrok le róla, hogy kis híján orra bukok.

- Megzavartam valamit? - lép be egy felettébb szórakozott Minseok a helyiségbe.

- Nem! - vágom rá és Luhanra pillantva, feltűnik, hogy ő meg sem próbál ellenkezni. Lassan felül, és szembe fordulva újonnan érkezett haverjával kipirosodott orcákkal mered a semmibe.

- Nem gond, én örülök nektek - jön közelebb és megveregetve a vállamat leül a kanapéra. - Veled viszont beszélnem kell. Kijönnél egy kicsit?

- Felesleges, mindent hall - bök felém. Igaza van, a házban mindent hallok. - Mondd nyugodtan.

- Döntöttél, tehát nem halogathatjuk tovább. Mindketten veszélyben vagyunk, a farkasokról nem is beszélve, így ma este meg kell történnie - mondja nagyon komoly hangon, mitől érzem, hogy kezdek bepánikolni.

- Ez mit jelent? - kérdezem, mert eléggé hátborzongató, hogy minket is megemlített. Ráadásul milyen döntés, amitől nekik félni kell?

- Azt, hogy Xiumin ma megküzd a jelenlegi vezetőnkkel és ha nyer, átveszi a csapat irányítását.

- És ha nem…?

- Tao megöli - közli olyan természetességgel, hogy már szinte felfordul a gyomrom. Gondolom ez a Tao a jelenlegi főnök és talán egyben az, akivel négy éve megpróbáltunk dűlőre jutni, természetesen sikertelenül. Mondjuk nem kizárt, hogy akkor még más volt.

- És erre miért van szükség?

- Mert máskülönben mindketten meghalunk. Mondjuk, ha nem sikerül, akkor is.

- De miért? - nézek rá kétségbeesetten, válaszokat követelve.

- Mert egy farkast rejtegetünk - Olyan, mintha ezer meg ezer darabra szakadna a szívem. Az én hibám, miattam vannak veszélyben. Azt hittem, mikor kijutok az erdőből, békésen meghalhatok, anélkül, hogy még több kárt okoznék bárkinek, erre tessék, a nyakukra hoztam a bajt. Ha hajnalban ténylegesen megtudtam volna szökni, már nem jelentenék fenyegetést senkinek, mégis itt tartottak. Miért? Tényleg én vagyok a béke kulcsa? És ha ezt Minseok elveszíti, oda minden? A saját társait fogja kinyírni az a Tao, vagy ki? El kell tűnnöm, amíg még lehet. - Hé, ne okold magad. Így is, úgyis bekövetkezett volna, mert az már nem állapot, ami odabent folyik - bök a kijárat felé, de jól tudom, hogy az erdőre céloz. - Kinek elveszett eredeti mivolta, nem alkalmas egy egész csorda vezetésére.

- Ezt hogy érted?

- Ha én nyerek, elméletileg nekem kell végeznem vele. Azonban erre biztosan nem lennék képes, merthogy első sorban ember vagyok, és csak utána állat, nála ez meg pont fordítva van - folyik bele a beszélgetésbe, teljesen kizárva Luhant. Agyam egy szeglete elraktározta a csókot, most azonban másra kell koncentrálnom, hiába is akarnám átgondolni a kettőnk kapcsolatát. Tennem kell valamit, amíg még nem késő…

- És mi lenne, ha engem most szépen haza engednétek és nem beszélnétek rólam senkinek? - vázolom fel zseniális ötletem, ám a várt taps vihar elmarad. Szép álom is volt.

- Ez nem ilyen egyszerű. Nem fogunk tovább menekülni.

- És ha tényleg meghaltok? - fakadok ki, mert már nem bírom ezt a lehetetlen légkört. - Miért törődsz bele ilyen könnyen?!

- Egyáltalán nem törődök bele könnyen. Sőt! De meg kell tennem egy jobb jövő esélyében.

- Chö, mégis milyen jövő, ha kész vagy mindent eldobni?

- Meg fogod érteni Sehun - hagyja rám további dühöngésemet. Kösz, jó hogy nem tolod a képembe hogy majd ha felnövök, én is rádöbbenek, meg egyéb szarok.

- Ki tud még róla? - üti meg fülemet egy erőtlen hang.

- Chen és Lay, de ők mellettünk vannak, így nincs gond.

- És Kris?

- Mit vártál? Természetesen Tao oldalán áll, de ez nem jelent semmit.

- És vele mi lesz? - mutat rám Luhan.

- Mi lenne? Jön velünk. Nem hagyhatjuk itt, mert ki tudja hogyan, de megoldaná, hogy kiszökjön és simán kárt tehet magában, én meg nem fogom végig nézni a te szenvedésedet is. Itthon nem maradhatsz, max majd emberkedsz mellette, vagy nem tudom.

- Mikor indulunk?

- Fél hatkor.

- Akkor megyek ebédet csinálni - áll fel és se szó, se beszéd,  szomorú léptekkel, megtörten, itt hagy minket.

- Na mesélj, mi történt köztetek? - szegezi felém minden figyelmét Minseok, egy érthetetlen nagy mosollyal ajkain.

- Semmi - sütöm le tekintetem, imádkozva, hogy elkerüljük ezt a beszélgetést.

- Nekem elmondhatod, úgyis megtudom majd Lutól - vált át megértőbe, de nem lehet nem észrevenni hangja szórakozott színét.

- Xiumin, ne zaklasd már azt a gyereket, inkább told ki a segged és segíts! - kiabál ki az említett, mire az idősebb csak felkuncog és egy kacsintást eresztve felém, kivánszorog a konyhába.

Estig próbáltam én is hasznossá tenni magam, de mivel többször elzavartak pihenni, szerintem annyira nem vált be. Mivel csak azt járt a fejemben, hogy mi van ha Minseok veszít, egy percig nem tudtam nyugton maradni és bizarrabbnál bizarrabb ötleteket kezdtem kieszelni, amik végül mind a kukába kötöttek ki információ hiányában. A falkám csak lehetőségként, mint segítség jutottak el néha tudatomig, azonban ez sem bizonyult bevállalhatónak ilyen távból. Nem maradt más, mint én magam.

Furcsa, hogy alig két nap alatt mennyire hozzám nőtt ez a két idióta, akik amúgy egész nap egymás vérét szívják. Luhan mocskos beszéde és Minseok merev erkölcsössége egyáltalán nem illettek össze, és talán ez az, ami miatt ők ketten így egymásra találtak. Minden vicc, és szándékos találat ott van, a mögöttes szeretet és aggódás, így talán még sincs veszve a szarvasok jövője, főleg, ha sikerül nyerniük. Nem merek belegondolni, hogy mi van, ha nem…

- Sehun, ez jó rád? - kiabál nekem a mai nap folyamán legalább hatszor pocok névvel illetett személy. Felállva a kényelmes ülőhelyről a hang irányába eredek, ahol bele is ütközök a célszemélybe, ki épp egy szekrényben matat.

- Tessék?

- Azokat próbáld már fel, valamint ezt nézd meg - hajít a kezembe egy kabátot, és mutat három pár cipőre. - Az enyémek, így elméletileg jónak kell lennie. A kék kicsit nagy rám.

Leülve a parkettára lábamra húzom az első kezembe akadó sportcipőt, mely meglepő módon passzol is, azt leszámítva, hogy kicsit széles, de nem zavaróan. Mivel fél órával ezelőtt hozzám vágott már egy farmert is, valamint alsó neműt, bátran kijelenthetem, hogy élősködök rajta, ami kicsit rosszul esik, mert tényleg nem állt szándékomban.

- Woow, de jól nézel ki - jelenik meg Luhan is, pont mikor felhúzom a dzseki cipzárját.

- Jobban, mint a kutya énem? - telepszik gúnyos félmosoly ábrázatomra, oldva ezzel kicsit saját feszültségemet.

- Nem is tudtam, hogy te kutya vagy - harsog mögülem Minseok nevetése, mire elszégyellem magam, hogy most komolyan lekutyáztam a bennem élő farkast.

- Amúgy is - mosolyog rám kedvesen és felvéve lábbelijét magára kap egy vastagabb pulóvert, sapkát, sálat és az ajtóba vonul, hogy ott toporogva sürgesse társát.

Kint a fagy nem igen hagyott alább, de legalább a jég nem keresztezte már utunkat, így egész stabilan haladtunk hármasban a szegényes növényzet övezte erdőn befelé a sötétségbe. Minseok ment elől, mutatta az utat, míg mi mögötte ballagtunk, néma csendben, mindenki mélyen a gondolataiba merülve. Olykor rettentően megijedtem, mikor Luhan belerúgott egy kiálló gyökérbe, megakadt egy gallyba, majdnem bucskázott a saját lábában, tehát ja… rettentő ügyetlenül halad, amit szintén aranyosnak találok.

- Sehun, bármi történjék, míg nincs vége, nem változhatsz át. Ha átváltozol, nem tehetsz mást, mint futsz, menekülsz és teljes erődből azon vagy, hogy elhagyd a környéket, míg haza nem érsz a falkádhoz. Okos vagy, nem fogsz nekimenni négy kifejlett, kétszáz kiló körüli szarvasnak - intézi felém nyers mondandóját, hátra sem nézve.

- És, ha nem vagyok okos? - kérdem kétségbeesetten, hátha tud valami megnyugtatóval is szolgálni.

- Hunnie, kérlek… kérlek, ígérd meg - hallom meg a mellettem bukdácsoló fiú szomorú tónusú hangját is. Minseok nem válaszol, Luhannal meg nem tudok szembeszállni. Egy mély, lemondó sóhajt megeresztve elrévedek a leheletem okozta gomolygó felhőben.

- Megígérem - hajlok meg akarata előtt és még mielőtt ténylegesen átesne valamin - merthogy előbb már sikeresen a lábamnak ment - megfogom a kezét.

- Köszönöm - suttogja, bár nem tudom melyikre érti. Hogy bele mentem amit mondott, vagy, hogy segítek neki a járásban? Mert igen, ebbe semmilyen mögöttes szándék nincs. Persze, hogy nincs…

Halk neszezésre ütöm fel a fejem, és mélyen a levegőbe szippantva nem túlzok ha azt mondom, hogy az időjárástól függetlenül a szar is belém fagy. Nem kell sokat várni, mire a fák közt megpillantom a négy hatalmas bikát, amint épp felénk tartva ráérősen szelik a Hold fedte talajt. Ujjaimat kihúzva megkísérelek eltávolodni Luhantól, nehogy kényelmetlenül érje a többiek előtt, ám ő ezt nem így gondolta, így utánam nyúlva erősen magához szegez.

- Mindjárt jövök… - szólal meg Minseok és egy pillanat alatt eltűnik a szemünk elől.