Minden a másodperc egy töredéke alatt történik, oly’ gyorsan, hogy esélyem sincs felfogni a körülöttem zajló világot. Valaki erőből nekem fut és átesve a járdára, megmentőm lefog, vagy csak épp véletlen nem száll le rólam, ám egyre kellemetlenebb sebesült oldalamon a súlya. Hangos kerékcsikorgás, a kamion pár centiméterre mögöttünk siklik el, majdhogynem a farkamon keresztül, de nagy mákomra nem következik be a dolog. Zihálva, kitágult szemekkel meredek magam elé, de felocsúdni sincs időm, az ismeretlen leszáll rólam, talpra ránt és grabancomba kapaszkodva tart maga mellett. Ijedten rándulok meg és ínyem alól felfedve fogaimat, halk hörgés kíséretében felnézek rá, azonban koránt sem az a látvány fogad, mint amire számítottam - főleg, mert nem számítottam semmire. Luhan vékonyka karja a bilincsem, ő azonban nem is rám figyel, hanem a fa mögül felénk bámuló hatalmas, sötét barna állatra. Egy lenge pólót, és halász gatyát visel, valamint egyszerű sport cipőt, holott minden fagyos, rettentő hideg van, még így bundámon keresztül is.
- Xiumin, fogd meg! - mondja dühödten, én meg menekülnék, de két kar felemel és erősen rám szorít, mire felnyüszítek. - Óvatosan! Ne érj az oldalához! - korholja az idősebbet.
- Jólvan na, bocs - markol ő is sörényembe, és jobb kezét hirtelen átveti hátsó lábaim közt, míg a ballal mellkasomat támasztja alá. Ember, össze töröd a golyóim! Arról nem is beszélve, hogy ez így rohadt kényelmetlen, valamint, bár jelenleg farkas vagyok, intim is. - De ha megharap, rajtad verem le! - kiált a távolodó fiú irányába.
- Nem fog - leheli maga elé, amit talán még Minseok se hallott meg. Lábaimmal kapálózva próbálom magam elveszíteni, de olyannyira erősen tart, hogy semmire nem megyek vele, támadni meg jelenleg tényleg nem szeretnék, mert ha elejt, abból komoly gondjaim lehetnek és nem szívesen tennék benne sem kárt. Eskü, ha nem teszel le egyhamar, telibe pisállak! Sok választás nem lévén, csak nézem, ahogy Luhan a szarvashoz sétál és egy isteneset belerúg a jószág lábába, ki idegesen felbőgve emelgeti a bántott végtagját. - Chen, a kurva életbe, hát eszednél vagy?! - ordítja a növényevő képébe, mire még a szám is tátva marad. - Rohadtul de nem ezt mondtam! Mit nem fogtál fel abból, hogy az öreg tölgytől, ha?! - Már semmit sem értek. Luhan miért kiabál egy intelligenssel, és mégis mire válaszolt, ha senki nem szólalt meg? Valami köze van a csordához, elvégre tudja az állat nevét is, aki gondolom akkor ember, vagy mit tudom én. Lehet, Luhan is egy közülük? Akkor érezném! Ezekből a nagy dögökből hihetetlen bűz, és egyben számomra kecsegtető szagok áradnak, ám ez a két férfi tök átlagos ember aromákkal rendelkeznek. Kell, hogy legyen valami összeköttetés. - Legalább ne mondd ezt, ha már kihúztalak a szarból! Hallod, figyelnél rám?! - lépked arrébb, mivel a szarvas elfordította a fejét, és pont elé érve, megragadja két agancsát, lerántja a fejét és homlokát az övének feszítve, idegesen mered rá. - Miért érzem azt, hogy hazudsz? - szűri ki foga közt. Az a monstrum egy kisebb lökéssel végezhetne Luhannal, azonban csak dermedten áll és bár fogalmam sincs mi játszódik le a fejében, kifejezetten feszültnek látszik.
Megint vonyítás és felkapva a fejemet, újra hadakozásba fogok. Mivel Minseoknak meg sem kottyan a majdnem vele azonos súlyom, valamit extra gyorsan ki kéne találnom. Acsarkodva rángatom magam és rugdosom külső hátsó lábammal a karját, de olyan, mintha egy szoborral bunyóznék.
Valami parkőrök ezek? Vagy vadászok, azért kellek én? Ha szétloccsant a kamion, már nem lennék szép trófea, ugye? A madarakkal is tudnak beszélgetni? Tényleg ők nem százasok, vagy én csavarodtam már be teljesen?
- Sehun, nyugodj meg! - szól rám Minseok, mire megdermedek. Honnan tudja, hogy én vagyok az? Láttak engem? Az kizárt, direkt ügyeltem, hogy ne keltsem fel őket és amúgy is hallottam volna. Talán csak tippel, nem szabad bedőlnöm neki! - Luhan, gyere már!
Egészen közel hajolva arcához, orrom szinte súrolja az állát, úgy vicsorgok és csattogtatom a fogamat, gerincem mentén felfelé ágaskodó szőrzettel, de ugyan csak haszontalan. Egyetlen választásom maradt és már úgy is ideje. Egy pillanatra elengedve magam, mélyen beszippantom a levegőt, hogy aztán jólesően megszabadulhassak tőle, az eddig hólyagomat feszítő folyadékkal együtt.
- Az szép - jön elénk, és bólogat elismerően a szarvas suttogó fiú, és mögé pillantva már semmi jele az állatnak.
- Mi? - próbál felettem lenézni, mire valószínűleg megérzi a problémát. - Ó, hogy az a… - prüszköli ingerülten - Luhan, csinálj valamit, de rohadt gyorsan!
Nem vállt be a tervem. Suho vonyítása kíméletlenül tépázza érzékeny hallószervemet, keserves melódiájával keresve engem. Nem tudom, és már nem is akarom vissza fogni magam, így hát fejemet feltűzve, megszívom mellkasom és válaszolok az Alfámnak, mire az eddigi egy helyett, már öt farkas énekel.
- Xiumin, hívja a falkáját, vigyük be gyorsan!
Ezzel meg is indulnak velem, de engem ez csöppet sem tántorít el tőle, hogy folytassam. Meghallottak, és tényleg aggódnak értem. Luhan kinyitva az ajtót előre engedi az engem tartó Minseokot, és egyenesen a kanapés szobába visznek, ami gondolom a nappali.
- Letehetem? Kiszakadnak a kezeim!
- Tedd, de fogd erősen, én addig kerítek valami madzagot, valamint próbáld elcsitítani, mert szarban leszünk, ha megtalál a többi! - hagy magunkra az angyal arcú fiú, én meg végre talajt érek, de elfektetve engem, a hátamra ül. A hátamra! Mi vagyok én, ló?!
- Sehun, fejezd be, ezzel nem oldasz meg semmit. Nem akarunk mi bántani - közli higgadtan, kicsit visszább véve a súlyából, amit felettébb köszönök, bár jobban örülnék, ha le is szállna rólam. Valami megmondhatatlan ötlettől vezérelve, tenyere az orromra tapad, amitől kénytelen vagyok abba hagyni, különben megfulladnék és bárhogy rázom a fejem, nem tágít.
- Uhh, mi ez a szag? - jelenik meg a küszöbön Luhan, kezével az orra előtt hessegetve.
- Kérlek szépen, mint láthattad, lehugyozott! - mutat rám, mintha nem lenne egyértelmű. - Te nem kötélért mentél?
- De, csak nem találtam. Mellesleg, te pedig nem egy vadállathoz beszéltél? - vonja fel egyik szemöldökét kérdőn, és szája szegletében ott bújkál egy apró, önelégült mosoly.
- Nem. Sehunhoz.
- Gondolod, hogy ért minket?
- Sasold, hogy figyel rád és fülel. Nézz a szemébe, és megtudod.
Azonban hülye voltam, és rögtön elfordítottam a fejem - már amennyire Minseok keze engedte -, hogy ne tudjon bele nézni, ezzel tökéletesen leleplezve magamat.
- Engedd el - mondja furcsán lágy hangon, és közelebb araszol.
- Biztos vagy benne?
- Igen, engedd el.
Hirtelen szabad lesz az orom, és a súly is eltűnik rólam. Oldalamra vetődve fújom ki magam, és kapkodva a levegőt legszívesebben elaludnék, ha nem vizslatna kíváncsian két férfi. Nem ok nélkül vagyok itt, ez már biztos. Kifejezetten aggasztó. Bár Minseok mondta, hogy nem akar bántani, mennyire hihetek a szavában? Kik, vagy mik ők?
- Elmegyek letusolni - sóhajt fel az idősebb. - Megleszel vele?
- Aha, menj csak - legyint a kezével és helyet foglal előttem a parkettán, török ülésben. Kíváncsian fürkészem tekintetét, bármi gondolat után kutatva, de még arca is olyan kifejezéstelen, hogy kezdem én rosszul érezni magam. Tényleg biztosak benne, hogy én vagyok én? És ha igen, akkor nem fél, netán vet meg? A percek csak telnek, ahogy egymásba mélyedve merengünk. Hosszú ideig csak a víz csobogása tölti be a kis lakás nyomasztó légkörét, míg Luhan meg nem szólal. - Nem megyünk vissza aludni? - kúszik hozzám sokkal közelebb, de én nem mozdulok. - Figyelj, így nem tudok válaszolni a kérdéseidre. Esküszöm, mindent elmondok, beszéljük meg - emeli felém nagyon lassan a kezét. Talán mégis tart tőlem kicsit. Hangjában kétségbeesettség tükröződik, de nem tudom mennyire hihetek neki. A természetemhez tartozik a bizonytalanság, így ha jót is akar, nem nyelek le egyből akármilyen mesét. Épkézláb alátámasztások nélkül nem is nagyon érdekel, de igaza van. Így nem tudjuk megbeszélni. Összerezzenek, ahogy tenyere fülem alá simul és ujjait bundámba fúrva, lágyan végig simít pofámon. Két ujjával összecsippentve felső ajkamat, elhúzva a bőrt, kivillannak agyaraim. Aggódva nézek a vizsgálgató fiúra, de ő csak kíváncsian, a másik kezét is bevetve, nyomkodja fogaimat. Kicsit errébb húzva fejemet jelzem, hogy ez nem kifejezetten tetszik, mire el is ereszt. - Bocsánat - simogatja sörényemet.
- Hát ti? - lép be Minseok, egy fekete, testhez álló atlétában, meg egy sötét zöld rövid nadrágban, egyik kezével a fején lévő türölköző segítségével szárítva haját. - Lu, kint maradsz?
- Igen.
- Akkor hozok neked ágyneműt - megy ki újra, hogy alig két percen belül egy halom cuccal a karjai közt térjen vissza. - Alszol a földön, vagy….?
- Nem, jó nekem itt is, csak tedd le.
- Rendben, akkor én alszom a kanapén - tesz le mellénk egy csomagot, és tesz le egy másikat a szófára.
- Miattam igazán nem szükséges - kezdi el rendezgetni párnáját, amit közvetlen a fejem mellé helyez.
- Ha Sehun nem akar se vissza változni, se bemenni a szobádba, akkor várható volt, hogy te nem hagyod itt magának. És én miért tenném ugyan ezt veled?
Tényleg elég biztosak kilétemben. Lebuktattam saját magamat. Igazság szerint azért sem változok vissza még, mert nem akarok válaszolni a vélhetően rengeteg kérdésükre, valamint így kényelmesebb és a fájdalom is jelentősen enyhébb. Azonban tényleg nem rossz emberek ők. Minseok csak azért alszik kint, mert Luhan is? Most gondolhatnám azt, hogy csak engem akarnak felügyelni, de felesleges lenne, elvégre hova mennék így? Na, meg a kulcsot is eldugták valahova.
- Xiu…
- Hagyd csak, nappal én úgysem leszek itthon, neked meg lesz elég dolgod a vendégünkkel. Nem tudom hogy fogja viselni ébren a kötözést, de lehet ki kéne hívni megint a dokit, ő könnyebben meg tudná oldani - nyomja le a villanyt útközben, s elhelyezkedve hasra fordul, hogy nézhessen minket. Az ablakon beszökő gyenge fény pont Luhant éri, így akár jól is láthatja a fiú megfáradt alakját.
- Nem kell, majd én megcsinálom. Engem tuti nem ütne le - nevet fel, ám amint eszébe jut valami, elhallgat. - Biztos, hogy érti amit mondok?
- Aha. Úgyhogy készülj, már biztos, hogy le fog ütni - kuncog.
- Hát… csak nem - fekszik el mellettem és nagy meglepetésemre nem csak magára, hanem rám is húzza a takarót. Így is melegem van idebent, minek ez még? - Jóéjt Xiumin, jóéjt Sehun.
- Nektek is.
A két fiú szívverése fokozatosan lassulni kezdett és légzésük is beállni látszik. Egész gyorsan visszaaludtak, ahhoz képest, hogy egy vadállattal vannak egy szobában. Ennyire biztosak az erejükben? Mert az tény, hogy tényleg elég nagy, de ez csak puszta fizikai dolog. Szerintem még egy egyszerű farkassal sem tudnának mit kezdeni, ha tombolásra adná a fejét. Este van, én meg ugye éjszakai állat vagyok, így ekkor élem igazán az életem, most mégis nyom a fáradtság. Sok volt ez így mára, holott alig pár órája kezdődött el a nap.
- Sehun - ér valami fájdalom az orromon. - Sehun - megint. És megint. Egyik pillámat felnyitva, Minseok vigyorgó képével találom szembe magam, amint épp az szaglószervemet pöckölgeti. - Gyere ki, beszélgessünk - hajol kicsit hátrébb, amint realizálódik benne, hogy felkeltem. - Én elmondok mindent. Meg hoztam ruhát. Leszedem rólad Luhant, addig öltözz fel - Mondatára felemelve fejemet, lenézek és egy barna hajkoronát vélek felfedezni az oldalamon, közvetlen a sebem mellett. A fiú erősen kapaszkodik egyik hátravetett mancsomba és én is félig összegömbölyödve fekszem, mint mikor egymást védjük a srácokkal a hideg elől. Lehet este fázott és így reagáltam tudat alatt.
Minseok felállt és lehajolva kezeit becsúsztatta barátja alá, akiről már jócskán lekászálódott a paplan. A parketta felreccsenve szitkozódik a két alak súlya alatt, ám ahogy húzza felfelé Luhant, ő nem ereszt engem, mire akaratlanul is felnyüszítek. Fél térdét felemelve, ráhelyezi a srác súlyának egy részét és kiszabadítva egyik kezét, finoman lefeszegeti rólam az engem görcsösen szorongató ujjakat és kiviszi őt a szobájába. Rossz érzés, így egyedül maradni, még ha nem is örökre, na meg nekem ki lett adva parancsba, hogy szedjem össze magam. Nincs mit tenni, ha érdekel a dolog, megteszem, és pedig érdekel….
Egy szó nélkül követem Minseokot a konyhába, ahol helyet foglalva, csak nézem, ahogyan kávét főz. A vállam szörnyen fáj, így kénytelen vagyok feltámasztani az asztal lapra, míg az oldalam minduntalan zsibong, nehéz légzést okozva ezzel.
- Tessék - helyez le elém egy bögre gőzölgő koffeint és közelebb húzva egy széket, leül mellém. - Nagyon fáj? - mutat a karomra.
- Túlélem.
- Haragszol ránk?
- Igen. Vagyis nem. Nem tudom - vallom be az igazat, mert egy részem nagyon mérges, hisz már rég otthon lehetnék, míg hálámat nem tudom szavakba önteni feléjük, hiszen megmentettek.
- Luhan csak jót akar neked. Nem mindenkivel ilyen, sőt, többnyire egy mogorva majom, de csak azért, mert fél. Fél, hogy elveszíti azt, akit közel enged és hogy megint egyedül marad, mint mikor a szülei elhagyták. - Nem értem, hogy ez hogy tartozik ide, minden esetre kicsit meglep. Nekem kifejezetten nyitottnak tűnik Luhan, erre kiderül, hogy mégsem? - Azért költözött ki ide az erdő szélére, mert nem akart minden pillanatot a többiekkel tölteni. Jelenleg nálunk is folyik a viszály a vezető szerepért, így főleg nagy a feszültség.
- Azt akarod mondani, hogy… - mutogatok kifelé, hevesen keresve a szavakat, de még magam sem tudom mit kérdezzek.
- Azt. Az a szarvas hajnalról az egyik tagunk. Luhan benne bízik meg rajtam kívül, így kérte, hogy figyeljen itt, ha esetleg kereket akarnál oldani - emeli szánakozó tekintetét az enyémbe, én azonban nem tudok rá figyelni, a semmibe révedve próbálom feldolgozni az információkat. Összegezve a dolgokat… ők az intelligensek, akikkel már évek óta hadi lábon állunk és komolyan emberek. Ennek most örülnöm kellene, vagy inkább féljek?
- Akkor ti is…?
- Igen. Mind a ketten át tudunk változni, akár csak te - tátva maradt a szám.
- De nem értem, akkor miért fogadtatok be engem, ha tudtátok, hogy mi vagyok?
- Miért, számít az, milyen állattá tudsz alakulni? Sehun, jó ember vagy és itt az a lényeg - bök mutatóujjával szívemre. - Amíg nem engeded eluralkodni a vadállat énedet, egyáltalán nem lényeg, hogy macska, vagy pinty vagy-e.
- És a többiek? Velük mi van? - hagyom figyelmen kívül az érdekes hasonlatát, vagy mi a szösz ez.
- Mi lenne? Gondolom most is kint járják az erdőt. A mi dolgunk felügyelni a különböző fajok arányának a növekedését és csökkenését. Ha valamelyik állat faj nagyon megcsappan, akkor közbe kell avatkoznunk, ugyan úgy, mint mikor elszaporodik.
- De miért teszitek ezt? - rázom meg a fejem, hátha az segít kitisztítatni a képet.
- Hogy fenntartsuk a harmóniát legalább ott, ahol lehetőségünk van rá. Embernek születtünk, hogy megtapasztaljuk milyen borzalmakra képesek, majd kiválasztottként, feladattal bíztak meg, hogy takarítsunk el társaink után. Elméletileg az lenne a dolgunk, hogy összedolgozzunk veletek, mint ragadozókkal, mert egyedül nem tudunk rendet tartani, ám vezetőink nem így vélekednek. Ezt próbáljuk megoldani.
- Ácsi! - intek kezemmel. - Suho megpróbálta. Próbált veletek beszélni, erre megtámadtatok minket!
- Igyekszünk ezt jóvá tenni - szinte súgja felém a szavakat, amik késként hatolnak a hátamba. Megint naív voltam. Hát hogy hihettem bárkinek is?!
- Tehát ezért vagyok itt, igaz? - kérdem olyan fagyosan, amennyire csak lehetséges.
- Ezt hogy érted?
- Pontosan tudod te azt! - emelem feljebb hangomat. - Rohadtul de ezzel akartok bemászni a falka szívébe, hogy megmentetek engem!
- Nem, félre érted! - szólal már meg ő is jóval hangosabban. - A kettőnek semmi köze egymáshoz.
- Na persze - állok fel. - Engedj haza.
- Te is tudod, hogy nem tehetem…
- Már, hogy ne tehetnéd?! Nyisd ki azt a rohadt ajtót, és kész! - csattanok ki, mert már komolyan nagyon mehetnékem van innen. Egész máshogyan képzeltem el a beszélgetést, arra meg végképp nem számítottam, hogy csak bábú leszek a piszkos kis játékukban. Hyung megpróbált velük alkut kötni, nem fogadták el, erre most…? Áhh, már komolyan nem hiszem el!
- Mit csináltok? - botorkál ki egy álmos, szemét dörgölő, kócos, még ingatag állapotban lévő Luhan a folyosón.
- Lu, sajnálom - áll fel Minseok is és barátja egy kettőre éber lesz ettől a két szótól.
- Mi történt? - mér végig minket. - Mit mondtál neki?! - fűzi ideges kérdését a másik felé.
- Mit számít az? Csak engedjetek már ki végre! - szólok bele, hogy észre vegyen engem is.
- Sehun-ah, ne csináld, még nem mehetsz el. Nem fogod így kibírni - mutat végig satnya alakomon és sérült karomat fogó kezemen. Igaza van, így beüthet a vérfertőzés, vagy egyéb nem túl kecsegtető nyavalya, de mit érdekel már? Nem leszek senki játéka.
- Leszarom - szűröm fogaim közt, egyre ingerültebben dobogva lábammal, hogy valahogy levezessem a felgyülemlett energiámat.
- Kérlek szépen - lép közvetlen elém. - Három nap. Adj három napot és aztán elengedünk, jó?
- Már miért tenném?
- Mert így nem éled túl. Három nap elegendő, hogy valamennyire összeszedd magad, utána soha többet nem kell minket látnod, megígérem - mereszt rám hatalmas kölyökuttya szemeket, melyek mintha csillognának is a benne gyülemlő könnyektől. Esküszöm, mint egy lány, aki így próbál kizsarolni valamit, csak százszor édesebb változatban.
- De Luhan a cs-
- Nem érdekel. Ha meghal, már esélyem sem lesz helyre hozni ezt, úgyhogy komolyan… nem érdekel - pillant rá hátra és minden feldúltság nélkül mondja neki.
- Tégy, ahogy jónak látod, de nekem most dolgom van - sóhajt fel megadóan Minseok és ahogy közeledik, arrébb ugrok, helyet adva neki a távozáshoz.
- Hunnie? - tekint rám vissza aranyosan elvékonyítva a hangját. Mi ez a förtelmes becenév? Nem tudok erre nem elmosolyodni.
- Három nap. Nem több…
- Köszönöm! - ölel át hirtelen, amitől én hátra hőkölök, de azért ha bénán is, ám viszonzom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése