XiuHo - Solitude - I was wrong

Suho pov

A nappali nem túl széles kanapéján négyen fészkelődve nézzük az esti híreket - jobban mondva, én nézném, de a többiek úgy találgatnak és fogadnak minden, még be nem következett dologra, mintha valami rossz valóságshow lenne.

- Halál biztos, hogy megint feljebb vitték a benzin árát! - Kurjant fel Baekhyun, mikor még csak az aktuális kórházi hírek és az egészségügy állapota megy.

- És, ha nem, akkor meghalsz, vagy mi? - Sandít rá incselkedően mellőle Chanyeol.

- Én szívesen segédkezek - nevet másik oldalamról Jongin. - Úgyis mindig benne akartál lenni a híradóban, nem?

- Srácok, ezzel még viccelni is rossz, hagyjátok abba! - Csitítom őket, az elmúlt húsz percben legalább ötödjére. Ezután beáll néhány pillanatnyi csend, ám amint az időjárás előrejelzésének bemondásának a közeledését említik, minden folytatódik tovább.

- A hétvége felé havazni fog! - Kezdi megint a sort Byun.

- És ezt, mégis, melyik ujjadból szoptad? - Horkan fel Kai.

- Hagyd, érzi a csontjaiban, mint az öregek!

- Haha, nagyon viccesek vagytok - rántja keresztbe karjait és már szólna vissza, de én közbevágok.

- Elég volt! - Emelem feljebb a hangomat. - Tíz perc, jó?! Tíz perc, és vége van, bírjátok már ki!

Hála az égnek, végre megértették és zavartalanul figyelhettem tovább a járdák csúszásmentesítésének különféle technikáit, amik leginkább az üzletvezetőket és házmestereket terhelik, mígnem valaki erőből becsapott ajtajának robaja rázott fel. Minseok feldúlt alakja robogott el mögöttünk, útközben az asztalra vágva telefonját, ami célt tévesztve, a kemény parkettán talál nyugovóra, míg ő bal karját szeme elé rakva, feltépi a tűzlépcsőhöz vezető, ártatlan nyílászárót és ugyanolyan hévvel visszaküldve a helyére, kint megáll a kis vas előrészen.

- Hát ez meg…? - Néz utána értetlenül Yeol.

Hahh, eddig tartott a nyugalom. Tényleg képes volt kimenni egy szál vékony ingben és farmerben a mínuszokba? Hát normális?!

Minseok nem ilyen valójában. Azt hiszem, elég jól ismerek itt mindenkit, hogy el tudjam dönteni a személyiségük alapján, hogy kik is ők mélyen, legbelül. Sokat mosolyog és bohóckodik, valamint tegnap is elég önfeledtnek tűnt, ahogy Kyungsooval a próbán ökörködtek, de ez csak a látszat. Pár hete halt meg a nagypapája, akkor két napig nem lehet kikönyörögni a szobájából, majd úgy tért vissza, mintha mi sem történt volna.

- Elintézem - állok fel egy lemondó sóhaj kíséretében, és a szobámba vonulva, kikeresek egy nagyobb pulóvert, majd kifelé menet feltéve telefonját az asztalra, óvatosan kinyitom az ajtót és mögé lépek. A korlátnak támaszkodva, arcát tenyereibe temetve, feszülten reszket. Hátára terítve a vastag anyagot, érzem, hogy riadtan összekapja magát, de nem néz fel. Tudja vajon, hogy én vagyok itt?

Egy büszke, erős és magabiztos férfi, kinek vállai most előrerogytak, minden porcikájából süt a megtörtség. Nincs szüksége szavakra, amúgy sem tudnék mit mondani. Talán magányra is vágyik, de nem hagyhatom így itt. Természetesen, érdekel, hogy mi történt, ami ennyire kiborította, de ha most elkezdeném kérdezgetni, vagy nem felelne, vagy csak jobban felhúznám. Így belegondolva, ő egyedül van itt. Mindenkivel jóban van, mégsincs állandó társa, akivel megbeszélné a gondjait. Lehet mégsem ismerem olyan jól, mint hittem?

Mellésétálva, alkarjaimat a hideg vasra téve, előrehajolok és reszketegen kifújva a tüdőmet maróan hűvös levegőt, a messzi távolt kezdem vizslatni. Mellette akarok lenni, ha változás történik, legyen kihez fordulnia, és, ha késznek érzi rá magát, beszélhessen róla. Tehetetlennek érzem magam, néma zokogása meg szinte kifacsarja a szívemet. Telnek a percek, alig érzem a végtagjaim, én hülye, még őt szidom, mert kijön ilyen lengén, erre rajtam még annyi sincs.

A hozzá közelebb eső kezemmel nagyon óvatosan és elég bizonytalanul, de megközelítem és tenyeremet a hátára simítom, mire szinte megugrik és végre hajlandó rám nézni. A bentről kiszökő szegényes fényben megcsillannak mélyről feltörő, keserűség áztatta szemei, a világ összes fájdalmát maguk mögé szorítva. A szája már falfehér, haja csapzott, valószínűleg tépkedte, mielőtt idejött volna, arcán pedig a kín minden árnyalata fellelhető. Valakivel telefonálhatott és az zaklatta fel ennyire, de mit, kivel, és miről?

- Menj be - szakítja el mélybarna íriszeit az enyéimtől és lefelé nézve, valami egészen hátborzongató dolog kezd kirajzolódni előttem. Szürke, rekedtes hangja sátrat verve elmémben, egyre csak arra a következtetésre engednek jutni, miszerint ez a férfi nem az, akit én pár éve megismertem.

- Csak, ha te is - súgom felé, mint aki attól fél, ha hangosabban megszólal, akár egy riadt macska, világgá szaladhat. Döbbenten kapja felém fejét, szemöldökét összevonva tüzetesen végigmér. - Gyere, bent beszélgetünk, jó? - Lépek el tőle, hogy már induljak, de ő egy tapodtat sem mozdul.

- Nem akarok beszélgetni…

- Akkor majd én beszélek, te meg hallgatod - próbálok valami barátságos mosolyfélét varázsolni ábrázatomra.

- Megint lecseszést kapok? - Kérdi bánatosan, mire összeszorul a torkom, mégsem mutatom, inkább igyekszem elviccelni.

- Olyan ember vagyok én? - Nevetek fel, minden jókedvet mellőzve.

- Igen - vágja rá egy pillanatnyi hezitálás nélkül, mire csak megforgatom szemeim.

- Most nem fogsz, ígérem - csak bólint, és kinyitva az ajtót, gyorsan beslisszolok a melegbe, jéggé vált kezeimet görcsösen dörzsölgetve. Mivel a többiek teljesen belemerültek valami vígjátékba, se kép, se hang módjára, semmit nem vesznek észre, ami körülöttük zajlik, a csapat másik fele meg még dolgozik. - Gyere - intek Minseok felé és a szobámba vonulva, gondosan becsukom az ajtót, amint ő is csatlakozik hozzám.

- Mekkora itt a tisztaság - néz alaposan körbe, ágyam felé menet és egy könnyed mozdulattal helyet foglal rajta. Na igen, nem sűrűn engedem bejönni őket, mert rumlis mind és szeretem, ha rendben vannak a dolgaim. Jót somolyogva reakcióján, odabaktatok és leülve mellé, megköszörülöm a torkom, hogy rám figyeljen.

- Hyung, baj van?

Ettől azonban rögtön elkomorodik és előrerévedve, kifejezéstelen arccal megfeszül. Sebbe nyúltam, de most még friss, jobb, mintha később tépném fel. Kötelességem rendben tudnom a tagokat, hogy el tudják végezni a feladataikat, valamint tényleg érdekel is.

- Csak a testvérem, de nem lényeg - nagyon kell fülelnem, hogy megértsem, mit mond, de legalább jó jel, hogy nem maradt el a beszédkészsége.

- De, igenis lényeg!

- Nem számít, jó?! Ez az én problémám, majd megoldom magam! - Csattan fel haragosan.

- Ami a te problémád, az a csapaté is, és ami a csapat problémája, az főleg az enyém! - Válaszolok ugyanolyan hangnemben, igyekezve úgy fogalmazni, hogy ne lássa aggodalmam.

- Nem fog a munka rovására menni, ugyanúgy dolgozok, ahogy eddig! Rohadtul nincs rendben otthon semmi, mégis itt gürizek éjjel-nappal, tehát egyáltalán nem érdemlem ezt meg! Ráadásul azt mondtad, hogy nem fogsz lecseszni, nem?! - Ordítja szinte a képembe, mire eléggé megilletődötten hátrébb csusszanok. Talán más taktikát kéne választanom, mielőtt leüt, vagy mit tudom én. Nem akartam a lelkébe tiporni, és lényegében igaza van.

- Minseok, sajnálom, nem így értettem. Én tényleg… - Hosszasan elgondolkodok, hogy mégis milyen szót használjak, de végül úgy döntök, hogy maradok az igazságnál, elvégre abból csak jó sülhet ki. Vagy nem? - …csak aggódom érted. Nem szeretném, hogy neked fájjon, vagy esetleg butaságokat csinálj. Fontos vagy nekem és a családom részét képezed, így szeretném tudni, hogy mi van veled - Ez hatni látszik, mivel eléggé lecsendesedett és ideges zihálása is alább hagyott. - Ha bármi baj van, én itt vagyok és segítek, amiben csak lehet, de ha nem mondasz semmit, tehetetlen vagyok, érted? - nézek mélyen a szemeibe, mire a pillanat egy törtrésze alatt mozdul és már csak azt veszem észre, hogy hátam a puha matracba süpped, ajkai meg erőszakosan nyomódnak számra. Mielőtt ellökhetném, mindkét csuklómat megfogva a fejem mellé nyomja őket, testével az enyémre nehezedve. Szemeim kiguvadnak, és mélyen, belül, a tudatnak birtokában lévén, miszerint, ha nem kapkodnék, össze tudnám szedni az erőm, és még esélyem is lenne, tébolyodott módjára ugyan, de tehetetlenül mocorgok alatta. - Hmpf - “szólnék” bele csókunkba, mit ő kihasználva nyelvét a számba csúsztatva fokozza a rémületet bennem. Elmormolva magamban egy imát - legalább három nyelven - lendítem térdem, mindenféle különösebb sérülésokozás szándéka nélkül, és az célt tévesztve, csinosan a fenekének csapódik, minek hatására még inkább magamon tudhatom Minseok súlyát.

Nincs mit tenni, ugye? Nem, ennyivel nem adhatom fel! Ja, csak mégis, mit csináljak? Sok választásom nincs.

Elernyesztve izmaimat, átadom magam akaratának és addig is orromon keresztül lélegezve várom, hogy kiélje magát, ezzel a legkisebb menekülőutat is. Ám kedvét nem hogy szegné, de fokozza is meghunyászkodó magatartásom, mire egyik keze elengedve fájósra szorongatott csuklómat, levándorol oldalamon keresztül a csípőmre és ujjait alám fúrva, kicsit felemelve alfelem, még inkább magához passzíroz. Fogai néha-néha koccannak az enyémeken, esetleg, fájóan csípnek ajkamba, ami arra enged következtetni, hogy kapkod, ami talán a kétségbeesettségtől van, ami viszont… Hát, fogalmam sincs. Megjött, elhajította a telefonját és kiment a hidegbe, én meg követve őt, ráterítettem egy pulóverem, mely jelenleg félig lelógva az ágyról élvez mérföldekkel nagyobb szabadságot nálam.  

Nem mondom, hogy Minseok csúnya lenne, sőt…! De megrémiszt ez a közeledés. Ezelőtt sosem gondoltam rá ilyen szemmel, elvégre nemtársam, ami nálam nem cél, a nőket preferálom ilyen dolgok terén, ám, ahogy könnyei lecsúszva arcáról, az enyémen végighaladva, a paplanomat fedő huzat pamut anyagában találnak nyugalmat, és forró szuszogása tölti meg érzékinek épp nem mondható érintkezésünket, mérhetetlen bűntudat tör utat magának bennem. Tényleg ezt érdemli? Mi történt vele, amiért így kiakadt? Komolyan mindent megtett az eddigi évek során, hogy a lehető legjobb formáját hozza, holott, a zűrös családi háttere mindig beárnyékolta hangulatát.

Sajnálom őt, és bár még számomra sem tiszta, miféle nyomósabb indíttatás vesz rá, de viszonozva csókját, nyelvemet átdugva az ő szájába, szinte kezdem átvenni a szerepet, mit ő csak meghökkenve figyel. Eleresztve másik kezemet is, átadja magát irányításomnak és egy zokszó nélkül fordul oldalára, majd hátára, ahogy oldalára simítva tenyeremet, magam alá gyűröm őt. Többesnyi hevességgel viszonozva előbbi cselekedetét, még magam sem tudva miért, átveszem csókunk felett a vezetést. Míg én szájürege teljes kiismeréséért dolgozom, addig ő belemarkolva kétoldalt csípőmbe, fellendíti ágyékát és szinte már pánikszerűen feszíti nekem kőkemény, ágaskodó férfiasságát, mitől mindketten felnyögünk. Én talán inkább a hirtelen, ismeretlen ingertől.

Elválva puha, mézédes párnáitól, a nyakát célba véve kezdem el ostromolni selymes bőrét. Ujjai a tincseimbe tévedve nyomnak még inkább az érzékeny részre, időnként megtépázva szegény hajhagymáimat. Halk, de annál erélyesebb hörgései felébresztik bennem a szadista énemet, és olyat szívok ádámcsutkáján, hogy annak két hétig tuti nyoma marad. Ez az egyetlen folt ugyan, amit ejtek, mert nem akarjuk terhelni a sminkeseket, valamint kérdések kereszttüzébe sem tervezem engedni Minseokot, de ha tehetném, pirosas lilára szívnám a férfi minden centiméterét.

Kulcscsontjára barangolva, hátizmaimra támaszkodva, mindkét kezemet bevetve nekikezdek ingének gombjai rabságából való kiszabadításának, végigcsókolva az utat, ami szép fokozatosan felszabadul. Első kockájához érve, kicsit meghökkenek, de a kezdeti félelmen átlendülve, nyelvemmel köldöke körül kezdek körözni és egy óvatlan pillanatban beledugom, mire összerezzen és hangosan felszusszan. Farmerje övpántjához érve, csípőjét megemelvén próbál sürgetni, de határozottan visszanyomva őt, tovább kényeztetem alhasát. Nem szól, nem panaszkodik, csupán vágytól remegő teste és a takarót markoló ujjai jelzik irányomba, amúgy is egyértelmű kérését. Nagyon lassan kibújtatva a gombot, lehúzom cipzárját, így már jobban szemügyre tudom venni igencsak méretes büszkeségét, boxeren keresztül. Már az én agyamat is köd fedi, így nem kell sokat vacillálnom a folytatáson, lehúzva róla a durva anyagot, csupán az ágyékát takaró vékony textil fedi, meg két oldalára leborult inge.

Halványszürke alsónadrágján kidudorodó férfiasságát végignyalva, Minseok felrántja a térdeit és eszeveszett zihálásba kezd.  Annyira aranyos így… Kipirosodott arccal, hatalmas pupillákkal lesi minden mozdulatomat. Megragadva alsója korcát, csupán annyira húzom lejjebb, hogy makkja éppen csak kilátsszon, amit rögtön számba is véve, szopogatni kezdek. Hosszú percekig elidőzve hímtagja csúcsán, tökéletesen emlékezetembe vésem azt a gyönyörű szempárt, ami szinte könyörög a folytatásért, mit meg is adok neki azzal, hogy amennyire bírom, torokra engedem majdnem egész hosszát. Karját szája elé kapva, hangosan, de mégsem túl hangosan felnyög és másik kezével vállamra tévedve, erősen megszorít. Büszkeségén mozgatva fejemet, egy kényelmes tempóval kezdek és egyre gyorsítva azt, csikarok ki belőle még több hangot, melynek hárításáért egy párnát húz ki a feje alól és nyom az arcára. Egy nyúlós nyálcsík kíséretében elválok tőle és újra fölétámaszkodva, megfogom csuklóját és óvatosan megpróbálom elhúzni onnan, hogy láthassam az arcát.

- Na~ - duruzsolom lágyan. - Ne bújj el…

Unszolásom hatni látszik, mert kikukucskálva a párna alól, vörösödve tekint fel rám, mit én kihasználva, egy rántással eltávolítom a felesleges tárgyat és az ágy mögé dobom. Mint egy menedékét vesztett vad, úgy pillog jobbra-balra, jelentős zavartságot mutatva túlzott közelségemtől. Homlokára egy puszit nyomva, kiegyenesedek rajta ülve és leveszem magamról a pólómat.

Széttolva időközben összehúzott térdeit, kényelmesen elhelyezkedek és benyálazva mutatóujjamat, bejáratához igazodva, elkezdek befelé nyomulni. Egy mukkanás nélkül tűri, bármiféle ellenállás tanúsítása nélkül és éppen csak megrezzenő arcizmai árulják el, hogy legbelül küzd az érzéssel. Biztos helyes ezt tennem vele? Jelenleg nagyobb fájdalmat okozok neki, mint ami hasznom van, de t'án addig sem gondol a testvérére, akivel még mindig nem tudom, mi történt. Miért a jó emberekkel történik annyi rossz dolog? Egyáltalán nem érdemli meg és ha már idejutottunk, ezek után törekedni fogok arra, hogy megkönnyítsem az életét! Szeretném, ha a világába fogadna, meg egyéb mesébe illő vackot, amik tök közhelyesek, de másként nem tudom kifejezni magamat. Szeretném őt és szeretném átvállalni a terheit.

Amint megszokni látszik a helyzetet, az elsőt követi a második és rövid időn belül a harmadik ujjam is, és bár nagyon igyekszem - ahogyan ő is -, de fájdalmát már nem igazán tudja leplezni.

- Sajnálom, de nem tartok olyan szereket - nézek körbe szobámban, hátha találok valamit, ami helyettesítheti, de semmi…

- Nem gond, jó lesz nyállal is - mosolyodik el bíztatóan és olyannyira őszintén, hogy szinte megérzem a pillangókat üres gyomromban.

Hogy lehet egy ennyire tökéletes emberrel így bánni?! Mindenki figyelmen kívül hagyja, pedig ő igen, tényleg tökéletes! Megértő, mert bármi van, szívesen végighallgatja bárki nyűgét és amiben tud, segít is. Türelmes, sokszor segít nekem leállítani a fiatalabbak tombolását, mikor már nem bírom. Jószívű, mert bár sokat elszenvedett, mindig csak adni próbál. Erős, ugyanis bármennyi sérelem érte eddig, őszinte mosollyal tudott közénk lépni és végezni a dolgait, holott lehet, otthon éppen ég a ház, vagy ki tudja. Jó, ez erős példa volt, de akkor is! És én eddig ezt nem vettem észre…

Tenyerembe csorgatva nyálamat, amennyire csak lehetséges, besíkosítom az időközben kiszabadított, lüktető férfiasságomat és lejjebb ereszkedve, Minseok bejáratához igazodom. Aggódva pillantok fel rá, de ő csak egy határozott bólintással egyik kezét támaszkodó kézfejemre simítja. Nagyon lassan és óvatosan haladok befelé, meg-megállva ellenőrizni őt, de annyira bizonytalan vagyok! Nem mond semmit, hogy merre, hogyan, és miként, csak figyel! Én még sosem csináltam ilyet és ő érzi, neki hogy jó, mégsem szól, pedig tudom, hogy rengeteg hibát vétek ilyen téren, bármit csinálok. Tövig beérve megállok és hagyom szokni őt, míg én is ismerkedem az érzéssel. Igyekszem nem arra gondolni, hogy hogy jutottunk el idáig és mégis, mi az istennyilát művelek, de nehéz. Úgy érzem, elbuktam, mint vezető, és, mint barát. Ezt jelenti a csapat támaszának lenni? Úgy vélem, rohadtul nem ez lenne az én feladatom! És nem azért, mert zavarna, ugyanis Minseok igen csábító, csak eddig még nem vettem észre, de félek, hogy megbántom vele, vagy mit tudom én… Annyira zavar, ho-

Karomat megszorítva jelzi, hogy kezdhetem, én meg vállai mellett megtámaszkodva, orra mellé nyomok egy puszit és lökök egy kicsit, pásztázva minden rezdülését, mert ha nem beszél, hát nekem kell rájönnöm mindenre. Nagyon gyengéden mozgok benne, végig cseresznye piros ajkait mustrálva, miket oly’ szívesen kényeztetnék most, de mivel nemrég volt hímtagja a számban, nem valószínű, hogy nagyra értékelné eme cselekedetemet.

Feljebblökve csípőjét, ad könnyebb hozzáférést és fokozatosan gyorsítva a tempón, egyik kezemmel ráfogok férfiasságára. Ugyanazon gyorsaságot használva, ujjaimmal húzogatom a vékony bőrt, belőle egyre több sóhajt kicsalva. Ám a meglepetés akkor ér, mikor hirtelen felnyögve hátamba kap és lehúzva magához, olyan erővel szorít, hogy egy pillanatig azt hiszem, megfulladok. Felkuncogva reakcióján, már célirányosan lökök gyengepontjába.

Hangos zihálásunkat szerencsére elnyomja a túlsó szobából beszökő televízió moraja, így a lebukás veszélye is minimálisra csökken.

- Joohnh… Mhyunh. Nhem… Nhemph bírohm - veti hátra fejét.

Mivel nekem is közel a vég, így minden megmaradt erőmmel hajszolom még inkább kettőnket a beteljesülésig. Egy hangosabb, elfúló nyögést követően háta ívbe feszül és görcsösen kapaszkodva vállaimba, kettőnk közé élvez. A hirtelen érő szorító hatás miatt két lökésnél én sem bírom tovább és sebesen kihúzódva belőle, én a hasára engedem nedvemet. Remegő karokkal tartom magam felette és mélyedek el ködös tekintetében, zilált alakjában és vadítóan szexi, csutakosan a homlokára ragadt tincseiben. Legszívesebben elengedném magam, de nem akarok olyan lenni, így amint kicsit is rendezni tudom légvételem, feltérdelek és a szekrényről elvéve egy adag zsepit, tisztogatni kezdem őt, majd magamat is.

- Hyung - szólítom meg bátortalanul, félve, hogy ezek után hogyan fog hozzám viszonyulni.

- Hm?

- Adok egy tiszta boxert és pólót, jó? - Állok fel és lépkedek a szekrényemhez, nagyon remélve, hogy elfogadja a ki nem mondott meghívást.

- Köszönöm - próbálkozik a felüléssel, de egy szisszenést hallatva, inkább visszadől. Arcomra egy levakarhatatlan mosoly kúszik és kivéve magamnak is új cuccokat, az övét mellé helyezem, én meg gyorsan átveszem farmeremet és húzok fel egy pólót.

- Felső nem kell? - Lépkedek vissza az ágyhoz, kezembe véve a fehér anyagot.

- Nem - rázza meg a fejét és ő is elmosolyodik. Nagyon gyér lenne most elmondani neki, mit érzek? Egyáltalán, biztos vagyok önmagamban? Mindegy, lesz még rá időm, most inkább csak élvezem…

- Jobban érzed magad? - Bújok be mellé, kihúzva alóla a takarót, amit aztán magunkra terítek.

- Az nem kifejezés - kúszik hozzám közelebb és átölelve engem, arcát a nyakamba fúrja.

- Örülök - simítok hátára. A szívem majd’ kiugrik még most is, és bár, rám férne egy zuhany, jelenleg megmozdulni sincs erőm.

Hosszú, mély, ám mégsem kínos csend ereszkedik ránk, melyet csupán egyenletes pihegésünk tölt ki, az alvás felé unszolva kettőnket. Mielőtt azonban ez bekövetkezhetne, remegése aggodalomra enged okot és kicsit eltávolodok tőle, hogy megnézhessem mi a gond, de nem enged. Egy ideig állom görcsös szorítását, viszont meghallva szipogását, már erővel tolom hátrébb Seokot. Hatalmasra nyílt szemivel felnézve rám, újra azzal a fájdalmas ábrázattal találom szembe magam, mint ott kint. Könnyei szépen lassan megerednek és reszkető ajkai közül egy kíntól túlcsordult sóhaj szökik ki.

- Hé, mi történt? - Támaszkodom fel alkalomra.

- Sajnálom, jó? - Tör ki zokogásban. - Úgyh shajnálhomh!

- De mit? - Pislogok rá értetlenkedve, fél karommal közelebb húzva, hogy megnyugtathassam.

- Csakh… bocsánat - dörgöli homlokát mellkasomnak. Úgy fest, ennél többet nem fog elmondani és nem is akarom erőltetni, úgyhogy visszadőlve húzom félig magamra, eszméletlen puha tincseibe fúrva ujjaimat és kezdem el simogatni.

- Nincs miért bocsánatot kérned - puszilok feje búbjára. - Pihenj, kimerült vagy, majd holnap megbeszéljük.

Hála az égnek, Minseok hamar elalszik, így már csak nyugodt légzését hallgatva, még egy ideig boldogan cirógatom nyakát, meztelen hátát és arcát. Nem tudom, eddig hogy nem vettem észre, de tényleg nagyon helyes és nem győzöm kihangsúlyozni, hogy mennyire jó személyisége van. Nem csoda, hogy ennyi fiatal lány rajong érte. Irtó szerencsésnek érzem most magam!

- Joonmyun, ébredj! - Csapódik az ajtóm, én meg ingerülten fordulok a másik oldalamra. - Hallod, kelj fel! - Jön közelebb a betolakodóm, hogy egy egyszerű rántással eltávolítsa a meleget adó, puha paplanomat. Hirtelen eszembe ötlik, hogy társam valahol itt fekszik mellettem és nagyon nem kéne senkinek látnia így minket, ám hiába pattannak ki szemeim, még semmit nem látok, így kezeimmel kezdem keresni őt. Sehol. Nincs itt. Talán szerencse, mert a menedzser nem biztos, hogy jól fogadta volna. - Gyere ki! - Parancsol rám és kicsörtetve a szobámból, szándékosan nyitva hagyja az ajtómat, hogy esélyem se legyen a nyugodt visszafekvéshez - nem mintha akarnék már.

Egy hatalmas mosollyal ajkaimon, kikelek az ágyamból és egy melegítő nadrágot magamra húzva, nyújtózkodva kiropogtatom gerincemet. Mintha pehelysúlyú lenne a testem, olyan könnyedén lépkedek ki a konyhába és foglalok helyet a többiek közt, az asztalnál. A menedzser feszülten néz végig rajtunk és mindenki elé lerakva egy papír lapot, csípőre tett kézzel hátrál el, hogy jól lásson mindannyiunkat.

- Mi ez, hyung? - Kérdi Yixing, álmosan dörgölve szemeit.

- Ma reggel felbontotta a szerződést és elhagyta a dormot Kim Minseok.

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts