Értetlenül ülve a ténnyel, miszerint Minseok kilépett és itt hagyott, egyre csak azt szajkózom magamban, hogy ez egyszerűen lehetetlen! Hát, mert az is! Mi oka lenne így, hirtelen?! Hülyeség, annyira egyértelmű… Persze, hogy én! Mit tettem? Mit vétettem?
A többiek hangos diskurálását kizárva, mélyen megfontolva a dolgot felállok, majd a menedzser vállát meglapogatva Seok hálója felé veszem az irányt. Ez egy rossz vicc. Egy nagyon rossz, nagyon beteg vicc! Tuti, hogy csak fekszik az ágyában és röhög azon, hogy milyen jól megtréfált minket! Istenem, add, hogy így legyen!
Félve nyitok be a kis szobába és csalódottan konstatálom, hogy a teljesen kitakarított helység már csupán árnyéka régi önmagának, mikor még lakója sajátbejáratú disznóólja volt. A szívem görcsbe szorul, a szemeim égni kezdenek, de valahogy mégsem akarok hinni ebben továbbra sem. Visszacsörtetve saját részlegemre, előtúrom a mobilomat és tárcsázni kezdem a telefonszámát. “A hívott szám átmenetileg nem elérhető”. A kurva életbe!
- Hyung! - vágtázok ki a konyhába. - Nem adott meg címet, számot, vagy elérhetőséget?
- Nem, miért? - mered rám értetlenül, mintha nem lenne tök egyértelmű a kérdésem anélkül is, ami kettőnk közt történt.
- Szeretnék vele beszélni - próbáltam nemtörődömséget erőltetni hangszínembe, de nem éreztem sikerem hatását.
- Nem akarja, hogy bárki zargassa, és te is jobban tennéd, ha békén hagynád. Kilépett, kész, vége - zárta le részéről a témát, de én még nagyon nem így gondolom!
- És miért? - Nagyon kell koncentrálnom, hogy ne hulljak itt helyben atomjaimra.
- Családi dolgokra hivatkozva - ránt vállat lekezelően.
Gondoltam. Ez akkor vagy kifogás, vagy tényleg annyira súlyos a helyzet. De ez akkor sem így működik! El kell köszönnie a rajongóktól, meg miegyéb, megvan a maga menete!
Idegesen vetem be magam Minseok hálójába és az ágyra dőlve, mélyen tüdőmbe eresztem a fiú ismerős illatát, mely némiképp képes nyugalmat hozni feltajtékzott kedélyemre, ám, csak míg rá nem eszmélek a dolgokra. Elment, nincs többé, és úgy érzem, erről csak is én tehetek…
Február 1. – Három héttel Xiumin távozása után
A máskor csacsogó sminkes lány most csak némán keni rám a mázt, mindent megtéve, hogy eltüntesse gyűröttségem jeleit. Lehetetlen. A tükörből visszanéző alak nem én vagyok. Ijesztően ködös tekintete fájdalmasan kong az ürességtől. Arca megviselt, alkata véznább, mint eddig, testtartása fájdalmat sugároz.
Megpróbáltam elmenekülni a világ elől és csak várni, várni rá és várni arra, hogy hazatérjen végre, de öt nap folytonos sírás és önmarcangolás után kénytelen voltam elhagyni a szoba biztonságot nyújtó melegét. A srácok kifejezetten megértőnek tűnnek, holott nem tudnak semmit az egészről, de inkább rám hagyják. Azóta folyamatosan dolgozok. Táncpróba, ének, kondi és miegyéb, hogy időm se legyen gondolkodni. Ha napi három órát alszom, akkor azzal sokat mondok. Nem vagyok még kész elengedni, a vég most mégis a képembe dörgöli és, mint vezető, ki kell állnom oda a többiekkel és elmondani, hogy egy taggal kevesebben lettünk. A kiadott kötelező szöveget már teljesen megtanultam, ha álmomból felkeltenek, is tudni fogom.
Kilépve a megvilágított színpadra, a mai napon elmarad az emlékezetes belépő, helyette csak némán ballagunk előre, a rengeteg sok rajongó elé, akik még most is kitörő örömmel fogadnak minket. Majd, ha megtudják a hírt.
Ábrázatom megkeményedik, gerincemet kiegyenesítem, azonban remegő kezemet és bizonytalan mozdulataimat nem tudom kontrollálni, mégsem félő, hogy ezek miatt lebuknék érzelmeim terén. Lassan engedem fel a markomban szorongatott mikrofont, mintha bármi jelentőséget tulajdonítanék a most tervezett szövegnek, holott egy kitalált hülyeség az egész. Életem leggyatrább műmosolyát ajkaimra varázsolva, megköszörülöm a torkom, hogy elhallgasson a nép, mely be is következik pár pillanaton belül.
- Sziasztok - kezdem egy egyszerű köszönéssel. Igen, ez már a szöveg része, pedig nem lennék akkora tapló, hogy csak ledaráljam a hírt és menjek is, hiába húz felé a szívem. - Egy rossz hírrel kell ma itt állnom előttetek, melynek bekövetkezte még minket is meglepett. - vezetem fel a már most átlátszó zagyválással. Mi következett be? Semmi. Csak felbosszant ez az egész, mégse mutathatok belőle semmit. - Egy tagunk távozott, így az EXO mától hivatalosan is nyolc tagú, mivel Xiumin - istenem de fáj még kiejteni is! - négy napja felbontotta a szerződést és távozott a kiadónktól. - Jah, négy napja. Na mindegy. - Az ok, amiért nem tudott ma eljönni és önmaga elbúcsúzni tőletek, a fiú egészségügyi problémáinak köszönhető, azonban mélységes sajnálatát küldi mindenkinek, aki szerette őt! - Mint egy halottas beszéd, de komolyan. - Állapota ugyan már nem annyira vészes, jobbnak láttuk kímélni, amiért mi is elnézést szeretnénk kérni. Remélem, megértitek, és ezek után is velünk maradtok - hajolok meg és visszahátrálok a sorba. A többiek arcán vegyes érzelmek ülnek, de azt hiszem, egyre gondolunk.
Hányszor álltunk már itt elengedni valakit? Hullik szét a csapat. Vajon ki lesz a következő, akivel kevesebben leszünk?
A tömegben beáll a néma csend, együtt emlékszünk meg az örökvidám és szorgalmas fiúra. Az média miatt kénytelenek voltunk hamis adatokat megadni, ám ilyen okokat felhozni egyenesen sértő már szerintem. Egyáltalán, honnan szedték ezt a sok baromságot? Mondjuk, az SM keze messze elér, valószínűleg megbeszélték Minseokkal.
Így kezdeni egy koncertet nem túl szerencsés, a hangulatot mégsem döntötte teljesen dugába. Ugyan, nem igazán hozta senki a formáját, a minimum elvárást sikerült teljesíteni.
Február 26, délután 16:32
- Hyung, ma sem jössz? - kérdi már talán csak megszokásból Kyungsoo, amint a tánctanár szabadutat adott a távozásra. Hangjában megannyi érzelem vetül, a legszembetűnöbb mégis az aggódás. Mi mondhatni, egy család vagyunk, azonban én szinte teljesen eltávolodtam tőlük az utóbbi időkben. Falat húzva magam köré teszem a dolgom és hagyom, hogy ők is azt csinálják, amit akarnak.
- Nem, majd otthon találkozunk - pihegem, vizes üvegem után nyúlva, hogy aztán egy nagy korty után, erőtlenül vessem le magam egy padra. Két perc pihenés, aztán újra!
- Biztos ez? Nem nézel ki túl jól. Nincs lázad, vagy bármi? - indul meg irányomba, ám mielőtt ideérhetne, egy haragos pillantással megálljt parancsolok a túlbuzgó fiúnak.
- Jól vagyok! - bizonygatom, amit még magam sem hiszek el, de mit számít ez már? - Szedelőzködj, és hagyj magamra! - vágom élesen a megszeppent Kyungsoo arcába és elfordulva tőle, tudomást sem veszek róla a továbbiakban.
Február 27, délelőtt 11:19
Szemeimet óvatosan nyitogatva próbálom kitalálni, hogy honnan árad ez a szokatlan és kellemetlen szag, mely átjárva légjárataimat mar torkomba minden egyes mélyebb szusszanásnál. A fehér falakból és a kezembe szúrt infúzióból egyből leesik hollétem, és mondanom sem kell, csöppet sem örülök ennek pont most. Tiltakozásom jeléül megmarkolom a hozzám kötött vékony csövet és már húzni kezdeném, mikor valaki ujjai a csuklómra fonódva, elhúzzák onnan kezemet.
- Hyung! Mégis, mit csinálsz? - nyomja vissza vállamat Chanyeol, teljesen mozgásképtelenné téve amúgy sem valami jó állapotban lévő testemet.
- Mit keresek itt? - dünnyögöm magam elé, tovább küzdve Yeol ellen, amit látszólag nem igazán érez meg.
- Kiszáradás, alultápláltság, s egyéb kellemes, ezekhez hasonló okok miatt, melyek oda vezettek, hogy elájulj a táncteremben.
- Haza akarok menni…
- Holnapután. Addig muszáj lesz itt maradnod, ám felváltva lesz valaki melletted, mint eddig is.
- Minseok? - vezetem ködös tekintetem a srác fájdalmasan csillogó íriszeibe. Szörnyen sajog a fejem, jelenleg a saját nevemet nem tudnám megmondani, de még erősen kapaszkodom mihaszna valómba.
- Mi van vele? - suhan át egy pillanatra értetlenség az ábrázatán, ami teljesen összezavar engem.
- Ő mikor jön?
- Nem jön.
- Mi? De miért nem? - próbálok felülni, azonban még mindig szilárdan passzíroz a matracba.
- Hyung, Minseok a múlt hónapban kilépett - És újabb sokk...
Március 11, hajnali 2:57
Szörnyen kimerült vagyok, minden mozdulat fáj, az álom mégsem akaródzik jönni. A sötétbe révedve, megint eszembe jut minden, melyet már napok óta olyan kitartóan távol tudtam tartani. Ha elhiszem, hogy minden rendben, csak rúgj belém…
Mit akarok az élettől? Minek vagyok még a bandában? És mit csinálnék, ha kilépnék? Mit kezdjek magammal? Minek mentem bele? Mi vezérelt akkor? Bármi is, már nem létezik…
Nyöszörögve kelek fel a puha matracról és ledobva paplanomat, kivánszorgok a szobából. Itt éltél. Velünk. Minden reggel a konyhában ültél, legalább fél liter kávéval magad előtt. Emlékszem, mindig csak morogtam, hogy minek annyi méreg belétek, merthogy Jongin még a mai napig megőrizte eme szokását.
Óvatosan lépkedve, hogy ne rúgjak semmibe, átbotorkálok az előszobába, onnan meg ki a tűzlépcsőre. Meztelen talpamat nyomja a hűvös rács, valamint elég hideg is van, de azt hiszem ez segít némiképp. Ha aznap nem jöttem volna ki utánad, most minden más lenne? Mit kellett volna csinálnom?
- Hol vagy most? - nézek fel a tiszta éjszakai égboltra, melyről ezer meg ezer csillag figyel engem és szánalmas próbálkozásaimat, ahogy magamban beszélgetek. Egyetlen vigaszom, hogy egy hold alatt élünk még. - Mit csinálsz? Alszol, vagy…? - préselem össze ajkaim, bele sem gondolva, hogy neki már teljesen új élete van. - Gondolsz rám néha? Igaz, miért is tennéd - ejtem előre fejemet és a mélységet pásztázva merengek tovább.
Ki hallja néma kiáltásaim? Miért nem ér célt egy szavam sem? Miért csak kérdéseim vannak?
Kérlek Minseok, könyörgöm… csak hívj fel, küldj levelet, üzenj valakivel, bármi! Tudasd, hogy nincs semmi bajod és boldog vagy. Ha ennyit megtennél, el tudnálak engedni...
Július 9
- Hyung, most szóltak, tovább tényleg nem húzhatjuk már - lép be a konyhába Jongdae és olvasó alakomnak szegett üzenetét átadva, helyet foglal mellettem, várva válaszomat, melyet már egész biztos vagyok, előre sejt.
- Nem érdekel, én nem fogok elköltözni. Mond meg neki, vagy küld ide, leszarom - közlöm az újságba, nem tulajdonítva nagyobb figyelmet a témának.
Így történt, hogy egy héten belül magam maradtam, de vajon tényleg egyedül? Nem, elvégre, hónapok óta nem volt már más, akit társaságnak tudtam volna tekintetni.
Azonban, szép lassan kezdtem megadni magam és behódolva az élet akaratának, hagytam tompulni az emlékeket. Már nem kerestem őt az utcán tébolygó emberek tengerében, arra várva, hogy mikor pillantom meg. Nem gondoltam arra, hogy ez az a város, melyben együtt éltünk. Nem érdekelt, hogy mindenhez élményünk kapcsolódott. Nem nézegettem régi videókat és képeket.
Nem leszek meleg attól, hogy egyszer lefekszem egy pasival, nemde? Szerelmes meg aztán főleg! Én vagyok a hülye, hogy megint hagytam valamit a ragaszkodásom tárgyává nőni, hogy aztán tovább folytathassam az önsajnáló életemet.
És, hogy ez értelmet is nyerjen, elkezdtem randizni. Najó, ez kicsit túlzás, de ismerkedtem. Kerestem azt, aki megdobogtatja a szívemet, aki elfeledtet velem minden rosszat, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Majd, miután meguntam, hogy nem nagyon jön össze semmi, csak összeszedtem a csajokat és egy-egy éjszakánál tovább nem igen volt rájuk szükségem. Érezni akartam magam és bizonyítani, hogy szilárdan heteró vagyok minden elkövetett “bűnöm” ellenére is.
Nem tudott érdekelni, hogy ezzel ártok a csapatnak, a kiadónak, vagy bárkinek is. A menedzserre bíztam, hogy magyarázza ki a botrányokat, vagy tegyenek ki, mit számít, de ugye, szükség volt rám és én sem kifejezetten elleneztem maradásom, csak nem is harcoltam volna mellette.
Úgy züllöttem, mint egy rossz tinédzser, áthágva az egyességet, ahol csak lehetett, szembemenve a szabályokkal, keresztültiporva mindenkin. Mégsem élveztem. Szép lassan bérletet vehettem volna a kórházba, merthogy majdnem hetente kerültem be különféle indokokkal. Kimerültség, verekedés, vérveszteség, bármi, ami ehhez az elfajzott életmódhoz járt. Emiatt két hónap felfüggesztést kaptam, hogy kaparjam össze magam.
Augusztus 29
- Ez a szöveg és erre figyelj igazán. Ezután Jongin jön, majd Baekhyun a refrén elejével, s végül te zárod. Ha itt rontassz, az egész bukik - magyarázza a papír fölött támaszkodva Jongdae. - Holnap átvesszük a lépéseket, hozz sötét, lehetőleg bőr övet.
- Minek?
- Mert kell a koreóba. Hol voltál a múltkori próbán?
- Végig Yixing mögött - vonok vállat közömbösen, tudván, hogy nem erre gondolt.
- Kyungsoo reggel jön kelteni, ha bármi baj van, hívj - ignorálja humoros megjegyzésem. Igen, úgy bánnak velem, akár egy rossz gyerekkel, amiből már most szörnyen elegem van. - Nem fogadjuk el kifogásnak, hogy rosszul érzed magad, tényleg el kell jönnöd, mert a turnéig már kevesebb, mint hat hét van.
- Jó, jó - intem le. - De akkor most hagyj, dolgom van még.
- Ahogy gondolod - húzza el a száját, tudván, hogy a ma estémre is a közeli bár van betervezve úticélnak. Ki ne tudná, mikor már végre rendesen felöltöztem, beállítottam a hajam és egy fél üveg parfümöt magamra fújtam? De nem, ahelyett, hogy elhúzna, még itt papol nekem ezekről a szarokról!
Októbet 17
Új városok, kisebb települések. Újabb remény, hogy megpillantom a tömegben, az utcán, esetleg valamelyik közértben. Csak azért járom a környéket, hogy esélyem legyen találkozni vele, bár magamban és a többiek előtt amolyan “fejet kiszellőztetős” sétáknak hívom. Nehéz velük megint egy légtérben lenni, ráadásul minden mozdulatomat figyelik, egy perc nyugtot sem hagyva nekem.
A tömeg már nem hoz lázba, sokat rontok, a színvonalat húzom lefelé és a kedélyek is elég feszültek. Ideje lenne lépnem, de nem megy, valami még tart. Az a fránya remény.
Mikor már azt hiszem, hogy kilábaltam, valami visszaránt, hogy aztán még inkább összetörjön.
Ha most itt lenne… Minseok mindig mosolygott a koncerteken, akármennyire is elfáradt a sok ugrálástól, tánctól és énektől, a rajongók sokasága kárpótolta érte. Nem érdekelte, hogy kevés a szövege, többnyire hátul áll, csak boldog volt…
December 24
- Nem, tényleg nincs kedvem - mondom el sokadjára, merthogy akárhányszor teszem le ezt a rohadt készüléket, mindig visszahívnak.
- Hyung, végre szabadnapunk van! Gyere át karácsonyozni! - ordít távolról, talán Baekhyun.
- Nem.
- Itt hagyjuk az ajándékod a fa alatt. Mikor érkezel? - Chanyeol(?).
- Soha.
- Tegyünk félre a vacsorából? - határozottan Sehun.
- Ne.
- Srácok, hagyjuk hyungot pihenni, lehet, akadt jobb társasága. Majd a holnapi próbán úgyis találkozunk.
- De ez így nem az igazi!
- Már rég nem az…
- Szerintem is, na cső - szólok bele és letéve, már komolyan megunom és inkább kikapcsolom.
Minseok imádta a karácsonyt és a felhajtást. Bár nehéz volt, hogy nem mehet haza, egyértelműen boldognak látszott és mindent megtett, hogy a többiek kedvében járjon. Vigyorogva járta végig a lakást és vígasztalta a rosszkedvű tagokat, mindenkinek jól a fejébe vésve, hogy mi is egy család vagyunk, tehát teljesen normális, hogy együtt ünneplünk.
Január 09
Pontosan egy évre Xiumin távozására, a csapat leadere, Suho is elhagyta az EXO-t. A banda oszlani látszik és, bár azt hittük, vége a nehéz időszaknak, a megmaradt hét tag nem tud nyilatkozni a jövőről. Felfüggesztették a comebackelést, valamint minden koncertet visszamondtak. Lehet, végleg befellegzett?
Elköltöztem, csak, hogy minden teljes legyen végre. Nem hiszem el, hogy komolyan erre a sorsra vagyok kárhozatra! Kurvára nem hiányzik senki, csak már nem tudok mit kezdeni magammal. Meguntam a zenélést és, bár sajnálom a srácokat, talpaesettek, meg fogják oldani. Ha meg nem… hát istenem, fel kell nőni! Ez nem egy mese, ahol minden álmunk valóra válik. Ez a pokol, és fogalmam sincs, mivel érdemeltem én ki, de ha már van egy kupac szarom, majd építkezek belőle. Idővel… Ha összeszedtem magam.
Január 20, délután 14:30
Kopogtak. Ez alapjáraton meg sem lepne, ha nem szombat lenne, így a postás tuti nem hozott semmit. Amúgy se nagyon szokott, tehát mindegy. A tévét kicsivel lejjebb halkítva felállok, és papucsomba lépve, az ajtóhoz botorkálok. Remélem, nem tudták meg, hova költöztem, mert esküszöm, a legközelebbi lakhelyem a világ végén lesz. Tenyeremet végig húzva gyűrött arcomon, ujjaimmal némiképp elrendezem lenőtt, kócos, az ég minden tája felé álló tincseimet, hogy egy gúnyos mosolyt felvéve, előre elküldhessem a jó büdös… -be zaklatómat, még ha csak a szomszéd is az. Fú, hogy én mennyire utálom azt a vén disznót! Ha hangos a zene, az a baj, ha egy napig nem jön haza senki, az a baj! Én fogom a sírba tenni, ha ez így megy tovább… Azonban, a bejáratot felrántva érzelmeim vízesésként folynak le rólam, hogy helyüket átvegye a keserűség áztatta meglepettség.
- Joonmyun…
Ugye Xiumin volt? Visszament, mert szeret Suhot.Folytasd, és jelölj be.
VálaszTörlés