Mérhetetlen fejfájással, és időleges borda tájéki szúrással térek magamhoz. Meghaltam? Mert, ha igen, ez tuti a pokol, ugyanis mindjárt magam alá csinálok, annyira rossz! Kinyitva szemeimet elsőre a nagy homály fogad, kivehetetlen alakokkal, és retinaszaggató fénnyel. Hol vagyok?
Már reflexből vetem magam oldalra, és támasztok be előre kezemmel, de a várt fordulás helyett zuhanok, és bár nem sokat, de az esés következtében megfájdult oldalamtól felkiáltok. Valami puha landolt rajtam, én meg valamiféle szürke padlószőnyegen kötöttem ki, egy ágy mellett, nem mellesleg ember formában. A hasamon vergődve próbálok valamit kezdeni magammal, de nem megy, szörnyen fázok, a bal karomat nem érzem, az oldalam meg iszonyatosan szúr. Ismeretlen szagok, ismeretlen környezet - nem mintha látnék mást a világos zöld falon és egy fémkeretes ágy alján kívül. Nem Suhonál vagyok. Az egyetlen, ami megnyugtat, hogy nem vagyok meztelen, pedig tisztán él bennem, ahogy farkas alakban elfeküdtem a járdán. Az meg sem lep, hogy olyan állapotban nem tudtam tartani a formámat, de az már igen, hogy valaki volt szíves rám adni egy kicsit szűkös alsót és egy atlétát.
Az ajtó nyikorgására azonnal összehúzom magam, ám sípoló légzésem így is - úgy is leleplezne, ha nem lenne egyértelmű látogatóm számára, hogy itt vagyok.
- Basszus - szisszen fel egy vélhetően férfi hang, szép, dallamos színen, melyből elsőnek az aggodalom vet sátrat fülemben, jelezvén, hogy az idegen meglátta mihaszna alakomat a talajon heverészni. Hangos trappolás jelzi, hogy közeledik, majd közvetlen utána két meztelen lábat látok meg magam mellett. Az alak leguggol, és tekintetemet feljebb vezetve, egy halványkék inget vélek felfedezni. Tovább haladva, egy nagyon fiatal, szó szerint gyönyörű arc tárul elém, melyről süt a kétely, azonban mégis bíztató mosoly ül szája szegletén. Világos barna tincsei mérnöki pontossággal vannak elrendezve - egyértelműen sokat szenvedhetett vele. Talán nem illő egy fiúra azt mondani, hogy szép, vagy egyéb jelzőt, de ő tényleg az! Egyik szeme az árnyékos oldalra esik, így akár feketének is elkönyvelhetném, ha nem látnám a másikban napon megcsillanó alakomat, mint akit a csokitenger venne körbe. - Gyere, segítek - szólal meg újra, melytől mintha csillapodna a fájdalmam, holott csak megnyugtat a tudat, hogy tényleg itt van a srác, nem csak a szemem káprázik, nem maradtam egyedül. - Ez most lehet, nem lesz jó érzés - közli a valószínűt, mielőtt épp oldalamra fogva, át nem fordít hátamra, melyet halk szűkölésem követ. Feláll, és egyik kezét felém nyújtja, de nem vagyok benne biztos, hogy el bír engem. Az egyiket nem tudom megmozdítani, így kénytelen vagyok a másikkal elfogadni és minden erőmet bevetni, hogy sikerüljön a hadművelet, ám ő minden erőlködés nélkül felhúz és az ágyra ültet. - Átvérzett a kötés - tekint csüggedten felsőtestemre és követve pillantását, meg is látom, hogy a karom alatt a világos szürke trikót egy nagy, vörös folt csúfítja. Jobban szemügyre véve magamat látom, hogy bal vállam feszesen le van kötve, átvezetve jobb hónom alatt, hozzám rögzülve.
- Nem vészes - szólalok meg hosszú ideje először, így karcos hangom akár egy varjú krákogása, erőteljes, de kellemetlen. - Köszönöm a vendéglátást, de nekem mennem kell - próbálok meg felállni, ami egyrészt erő hiány végett igen nehéz, másrészt a fiú azonnal vissza nyom.
- Nem mehetsz így el! Éppen túlélted, még egyáltalán nem is mozoghatsz! - ripakodik rám, ami akár egy aranyos, de mérges kiscica fújtatásának felel meg.
- Jól vagyok, tényleg - legyintek, bár koordinálatlan mozgásomnak köszönhetően kis híján fejbe találom magamat.
- Nem vagy jól! Maradj itt, mindjárt jövök! - fújja fel az arcát, és csak úgy simán kicsörtet, mint akit most sértettem vérig, holott ez koránt sincs így. Ha nem kaptam volna sokkot a döbbenettől, a fejfájás úgyis ide szegezett volna, így hát sok választásom nem akadt, mint tenni, amit mond. A résnyire nyitva hagyott ajtó mögötti neszezése egy pillanatra gyanút keltett bennem, azonban az ezt követő hangos csörömpölésre a vér is belém fagyott. Vagy most húzott magára egy szekrényt, vagy… hát, fogalmam sincs, minden esetre nem biztos, hogy egyhamar látom még. Azonban kellemes csalódás ér, mikor feltűnik a fiú zilált alakja a a küszöbön, két kezében egy citromsárga lavórral, mely áttetszősége láttatni engedi a benne vékonyan hömpölygő vizet, és hóna alatt valamilyen textileket hozott. Elém pakolva rakományát kigombolja ingét, és lekapva magáról az ágyra hajítja, és már csak egy egy fehér rövidujjúban díszeleg.
- Erre igazán semmi szükség - kezdek el tiltakozni, ám ahogy félig felvont szemöldökkel végigmér, visszanyelem a továbbiakat.
- Azt mondod? - nyúl nagyon lassan felém, és a véráztatta részen keresztül is pontosan megtalálja azt a helyet, ahol a legjobban fáj. Éppen csak hozzáér, de már nyüszítek, mire csak egy erélyes köhintés a válasza. - Amúgy Luhan - mosolyodik el angyalian, mint aki nem épp az előbb szadizott meg engem, és kezét nyújtja. Ez most komoly?
- Sehun - fogadom el.
- Tehát Sehun… Most az fog következni, hogy én újrakötöm a sebedet, majd kapsz gyógyszert és lefekszel aludni. Van ellenvetés? Nincs? Ezt már szeretem - fordul el és lépked egy szekrényhez, ahol lehajolva, annak fiókjában kezd kutakodni, majd visszatér hozzám egy ollóval. - Nyugi, nem váglak fel - neveti el magát, valószínűleg rémült ábrázatomat meglátva. - Most viszont ne mozdulj - görnyed meg kicsit, hogy a rajtam lévő atléta alját fél kézzel megragadva, a másikkal nekiállhasson felfelé elvágni.
- Na de a felsőd - kapnék utána, de nem hatja meg, ugyan úgy folytatja az előbb elkezdett műveletet.
- Nem gond, van másik és most amúgy is megviselne, ha ezt le kéne hámozni rólad - motyogja, koncentrálva az olló útjára. Furán fogalmaz. Őt viselné meg, vagy engem? Magas a fájdalomküszöböm, de ha nagyon vészes sem bántanám. Lehet, hogy tart tőlem? Hmpf, nekem valamiért nagyon nem úgy fest. Nem kérdez, nem néz rám furán, csak segít. Ki ő? Összeszedett egy idegen, meztelen fiút a fagyos utcáról, és hazacipelte egymaga, hogy aztán a gondját viselje? Milyen ember tesz ilyet? És mégis hogy bírt el engem? Mit fogok felelni, ha az életemről, vagy a családomról érdeklődik? Köteles vagyok válaszolni, ha már ilyen kedves. Megfosztva a vékony, szürke textíliától, egy hanyag csuklómozdulattal a szőnyegre repíti, és neki áll szétvágni a kötszert. Éppen csak megfeszül az anyag, de én már erős késztetést érzek, hogy eltoljam magamtól Luhan segítő kezeit, mivel mérhetetlenül ég a lövés helye. Erről jut eszembe. Még csak az sem furcsa neki, hogy kilyuggattak? Mozdulatai precízek, látszik, hogy biztos a dolgában, mégis gyermeteg arca reagálva minden rezdülésemre, minduntalan megrándul. Alsó ajkát beharapva fixíroz rajtam egy pontot, mely rántását illetően azonnal értelmet nyer. - Bocsánat - mutatja fel a már teljesen eltávolított kötést, másik kezében a sebből kihalászott géz lappal. - Figyelj, most szoríts erősen, míg be nem fejezem - jobb kezemet a bal csuklójára helyezi, de én csak értetlenül meredek rá. - Fájni fog. Mármint neked, nekem nem, csinálhatod bármilyen erősen - húzza egy önelégült félmosolyra ajkait, nem tudván, hogy ezzel most komolyan felcsigázott. Nem válaszolok, épp elég bent tartanom szitkozódásom, és ezt szerintem ő is pontosan tudja, ezért is veszi viccesre a dolgot. Ujjaimat vékonyka végtagjára kulcsolom és várom, mit lép. Másik kezével a lavórban lévő fehér kis törülközőkből egyből kinyomkodja a vizet, és nagyon lassan, nagyon óvatosan elkezdi törölgetni vele a sebemet, mire akaratlanul is rászorítok izomból. Ijedtemben, miszerint eltörtem a csontját, vagy komoly kárt okoztam benne, rákapom a tekintetem, mit ő észlelve mélyen a szemembe néz. - Ennyi az össz erőd? - kuncog fel.
- Nem szeretnéd te azt érezni - fújtatom, próbálva nem levegőt venni, mert ahogy feszül a bordám, csak rosszabbodik a helyzetem.
- Ó, dehogynem - folytatja munkálkodását, minek teljes erőm nekieresztése a jutalma. A nagy hadakozásban észre sem veszem, már csak mikor másik kezét ráteszi teljesen elfehéredett ujjaimra. - Egy kicsit megállsz, légy szí? Eskü, utána folytathatod, de most szükségem lenne erre is - mutat elbitorolt tagjára, amit azon nyomban vissza is szolgáltatok. - Ezt fogd ide - nyom a lyukhoz egy tiszta gézlapot, én meg teljesítem kérését. Óvatosan, mégis feszesen körbe tekeri párszor rajtam a kötszert és a végét elcsomózva késznek nyilvánít. - Sajnálom, de most nem tudok rád felsőt adni, mert bele pusztulnál, ha azt ott meg kéne mozdítanod - bök kötözött vállamra. - Szerencse, hogy nem vérzett át.
- Nem gond, így is sokat segítettél, köszönöm szépen - hajolok meg ültömben.
- Hagyd - legyint, és kiegyenesedik. - Most viszont, feküdj le, folyik rólad a víz, mindjárt hozok gyógyszert, mielőtt lázgörcsöd lesz - ragadja meg az összes hulladékot, valamint a lavórt, és eltűnik. Nincs pofám mozdulni, nem mintha akarnék, így csak ücsörgök tovább, és addig nézelődök. A halvány zöld falak eléggé zavarják a szememet, de még nem annyira vészes. Az előbb még fáztam, de most szabályosan folyik rólam a víz. Nem érzem annyira rosszul magam, hogy baj legyen és legszívesebben gyorsan lelépnék, de ha Luhan megtalál szökés közben, az fix, hogy kiherél. Tényleg nem semmi ez a fiú. A zöld falakhoz barna szekrények hada dukál, régies, mégis stílusos kivitelezésben. Elég kicsi szoba, ám annál otthonosabb, szinte árad belőle a melegség. A nyitott ajtón át csak a szemközti falat látom, ami viszont halvány sárga. Úgy fest szereti a színeket, ugyanis nálunk minden fehér. Tényleg, a szülei? Ők hol vannak, és mit szólnak hozzám? Lehet még nem is tudják, hogy a fiuk haza hozott egy - mondhatni - csövest a házukba, aki nem kizárt, hogy a jelekből, valami sorozat gyilkos? Persze, én tudom, hogy nem vagyok, de ő? És m… - Mondtam, hogy feküdj le! - jelenik meg ugyan azzal a lavórral, amit most egy kezében tart, míg a másikban egy poharat. - Nehéz eset vagy - nyomja kezembe, és markából feltartja a fehér kis pirulát.
- Mi ez? - nézek rá kétkedve.
- Allergiás vagy bármilyen gyógyszerre?
- Nem tudok róla.
- Akkor méreg. Na mondd, Á - csippenti két ujja közé és közelít vele. Nincs mit tenni, úgyse tudnám mivel megfogni, így hagyom, hogy a számba rakja. Óvatosan a nyelvemre helyezi, és amint elhúzódik, utánaküldve a hűs folyadékot, lenyelem azt. - Na, de most már tényleg feküdj be oda - mutat az ágy közepére. Kicsit ködös a látásom és a fejem is zúg, semmi erőm vele vitázni, így hát megteszem, amit kér és oda vergődve magam, hátamra vetődök. Leteszi a lavórt, felveszi a paplant, és miután kirázta, rám teríti. Lehajol, csobog a vízzel, kicsavar valamit, és a homlokomra helyezi. - Kint leszek, ha kellenék. De ha lehet, inkább kiabálj, ne kelj fel. Nyitva hagyom az ajtót - mosolyog még rám utoljára és távozik.
Magamra maradtam egy seregnyi kérdéssel, amik egyre csak gyűlnek, válasz mégsem érkezik rá. Fontosak egyáltalán? Úgy vagyok vele, hogy minden kiderül a maga idejében és vannak dolgok, amiknek sosem kell napvilágot látniuk. Mondjuk velem is így lett volna. Azonban önmarcangolásomat nem folytathattam valami sokáig, mert a fáradtság hamar túlnőtt rajtam, ezzel egy másik, nem valóságos világba száműzve engem.
Magamhoz térve nem egészen az a látvány fogad, amire számítottam. Jó, mélyen legbelül arra vártam, hogy a ház előtt, feldobott pacskerokkal süttetem a hasam és a kaja kellemes illata csalogat vissza a valóságba, azonban jelenleg elég távol állok tőle. Néha - sokszor - lassú felfogásúnak neveznek, így még van rá esély, hogy ez nem ténylegesen történik meg velem, ám ahogy telnek a percek, úgy válik látásom egyre élesebbé és teszi lehetővé, hogy még a gyér fényviszonyok ellenére is tökéletesen kivehessem az tőlem maximum fél méterre szuszogó, angyal arcú Luhan alakját. Sok farkas tulajdonságom van, ami megmarad ember alakomra is, mint például a sötétben való tájékozódáshoz kifejezetten jó szemeim, éles hallásom, vagy szaglásom. A fiú egyik karja a feje alatt van, párnaként szolgálva, mivel az egyetlent azt én birtoklom. Fehér pólóját egy fekete ujjatlanra cserélte és minden mást eltakar belőle a paplan. Egyszerűen nem tudom nem nézni halál nyugodt ábrázatát, tükör sima orcáit, halvány piros ajkait, szanaszét álló fürjeit. Ő tényleg szép.
Egy erélyes ajtócsapódásra kis híján megugrok, mitől befájdul az oldalam és teljesen megmerevedve várom a következményeket, hogy mit tesz az újonnan érkezett, valószínűleg családtag.
- BAMBI~ - ordítja el magát egy férfi, mire Luhan szemei kipattannak.
- Hogy az a jó édes, szájbakúrt, tetves, fasszopó, kettérohadt, köcsög anyádat, te gennyláda hörcsög - szűri fogai közt, mire csak meglepetten meredek rá. - Ohh, bocsi - tűnik fel neki fennlétem. - Várj, lecsapom ezt a pockot, aztán aludhatunk tovább - kel ki az ágyból és már itt sincs. Hát ez meg…? Hogy tud egy ennyire ártatlan gyerek így beszélni? Valamint aludhatunk? Én nem akarok vele aludni!
- Csakhogy végre! - üdvözli az idegen. - Csak nem csicsiztél?
- Muszáj volt felkeltened?
Nagyon lassan felkelek, hogy kimehessek üdvözölni az újonnan jött embert és közölni, hogy távozom, míg ők valószínűleg elmentek egy másik helyiségbe. Térdeim megrogynak, ahogy rájuk helyezem teljes súlyomat, de nem adom fel, kíméletlenül megindulok kifelé. Még mindig szédülök, szúr az oldalam, zsibbad a vállam és forog a gyomrom, de nem maradhatok itt tovább. Görcsösen kapaszkodom meg az ajtó keretben, hogy aztán talpamat a hideg csempére tapasztva tovább slattyogjak. Egy kisebb folyosóval találom szembe magam, melyben jobbra van egy ajtó, közvetlen mellettem, balra pedig kettő a mögöttem lévő falon, egy a bal oldalin és maga a folyosó bekanyarodva folytatódik tovább a velem szembeni irányba. A legszélső helyiségben ég a lámpa, és nyitva is van az ajtó, így azt feltételezem, hogy ott vannak. Eleve azt mondta, ha bármi van, jöjjek ki nyugodtan. Oda totyorogva megállok a küszöbnél, és csak meredek a két fiúra, akik épp nagyban tárgyalnak valamiről, láthatóan vidám kedélyállapotban, így az istenért sem zavarnám meg őket. Luhan a szoba közepén található, szürke kanapén ül, míg a fekete sapkás srác, annak a karfájának dőlve, mutogatva magyaráz.
- Sehun! - csillanak fel Luhan szemei, mikor meglát engem.
- Öhm, hello - intek szabad kezemmel, mire az idegen is rám emeli tekintetét és szélesen elmosolyodik. Nagy, sötét íriszei melegséget sugároznak, mintha csak azt közölné, “bennem megbízhatsz”, furán karakteres arca, meg rögtön értelmet ad a pocok megnevezésre, ugyanis kicsit kerekebb, mintha pofazacskói lennének, vagy nem tudom.
- Kim Minseok - szeli át a köztünk tátongó távolságot két egyszerű lépéssel és kezet nyújt.
- Oh Sehun.
- Luhan! - mutat magára a szófán ücsörgő is, nagy vigyorral ajkain.
- Kuss Bambi - veti hátra neki Minseok.
- Mi az, hogy kuss? - hőbörög Luhan és ő is csatlakozik az ajtóban ácsorgó csapatunkhoz.
- Hogy van kínaiul az, hogy kuss? - súgja oda nekem a másik fél számára is jól hallhatóan.
- Miért? - szeppenek meg a kérdést illetően.
- Mert úgy látszik, kínai barátunk nem érti.
- Kurva vicces vagy - forgatja meg szemeit, és kikerülve engem elhalad a folyosó eddig még számomra érintetlen része felé, ahol egy éles kanyart véve, eltűnik egy ajtó nélküli, boltíves helyiségbe. - Ki mit kér vacsorára? - kiáltja ki.
- Én virslit - indul meg a hang irányába Minseok, így hát én is követve őt egy halványkék, méretes konyhába találom magam, közepén egy elég nagy szabad területtel, körbe végig szekrényekkel és polcokkal, a szembe falnál pedig egy óriási téglalap alakú, sötét barna, lakkozott étkező asztallal.
- Gyere be nyugodtan, és ülj le - int magafelé, a hozzá tökéletesen passzoló meselény nevével illetett fiú, én meg ha nem lennék ilyen erőtlen, még tiltakoznék is, ám ehelyett átvágva a konyhán, kihúzok egy széket, és az asztalnak háttal, őket nézve helyet foglalok. - Rakj fel vizet forrni - utasítja Minseokot, de a srác valahol teljesen máshol jár. - Xiumin! - szól rá hangosabban, mire az megrázva fejét, egy szekrény kirámolását követően felkap valami nagyobb edényt, és vizet eresztve belé felteszi a tűzhelyre. - Sehun, neked is jó lesz a virsli?
- Tökéletes - mosolyodom el szégyenlősen, mint valami idegroncs, szűz kislány, holott csak a vendégeskedés érzete új még nekem. Elég régóta lakom Suhonál, hogy ott már teljesen otthonosan mozogjak, és azóta nem is jártam idegeneknél, de még csak nem is találkoztam senkivel. Suho… Hiányzik a falka. Nagyon. Ők vajon gondolnak rám? Hülye kérdés, persze, hogy igen. A mi kötelékünk mindennél erősebb, halál biztos, hogy most is engem keresnek. Hol lehetek most? Melyik államban vagyunk? Annyira rossz ez így. Szinte érzem a feltörni vágyó könnyeimet, de nem fogom elsírni magam mások előtt, na meg amúgy sem. Inkább elterelem valamivel a figyelmem, és erre visszatérek később, hogy kiterveljek egy frappáns ötletet, amivel hazajuthatok. - Amúgy… - kezdek bele bizonytalanul, nem tudva, hogy feltehetem e a kérdést, vagy illetlenség lenne, ám végül győz a kíváncsiság. - Hány évesek vagytok?
- Huszonhárom - pillant rám a válla fölött Minseok, aki épp a vizet bűvöli a szemével, hogy gyorsabban forrjon, vagy a fene se tudja. Igen, tőle nem is vártam mást, szinte rá van írva, hogy idősebb nálam.
- Én is - közli halál egyszerűen Luhan, mire leesik az állam. - És te?
- Ez most komoly? Huszonhárom?
- Aha, mért? - fordul felém teljes alakkal, a hűtő kirámolásának közepette.
- Ja, semmi. Én tizenkilenc.
- Na, az egy szép kor - hümmög, mintha már legalább hetven lenne. Vajon hetven évesen úgy fog kinézni, mint egy harmincas? - Mennyit vigyek?
- Amennyi belefér! Ne számold, hozd ide az egész zacskót!
A vacsora jó hangulatban telt, amiről az egymást folyamatosan piszkáló srácok tettek is, így egy percig sem kellett unatkoznom. Ráadásul még információkat is szereztem! Mind a ketten ugyan arra az egyetemre járnak - tökre nem emlékszem, milyen nevet mondtak -, ahol évfolyamtársak és együtt laknak ebben a házban, mert ez közel van a sulihoz, és ők amúgy valahol messze élnek. Na, hát ezt nálam sokkal értelmesebben magyarázták el. A lényeg, hogy kifejezetten megnyugtatott a tény, miszerint itt nincs szó szülőkről, és még a másik lakó is szívesen fogadott.
- Elmegyek tusolni - közli két ásítás között Minseok, és kinyújtózkodva elballag a Luhan szobája melletti ajtó mögé, ami ezek szerint a fürdőszoba.
- Utána én is, addig te feküdj le - pillant rám a tányérok mosogatása közben. - Később viszek be vizet, ha megszomjaznál este - és ezzel lezártnak tekintette a dolgot, én meg, mint valami rendes gyerek, visszavonultam az ágyba, annak tudatában, ha felkelek, valószínűleg megint magam mellett találom őt. Nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban, hisz mi sokszor alszunkössze bújva, de inkább csak farkas alakban, ám, hogy az embereknél ez miként működik… fogalmam sincs.
Bebújva a kényelmes ágyba, magamra húzom a paplant és most szándékosan a szélére húzódva, a másik oldalra teszem a párnát, majd hátamra gördülve, mélyet szippantok a kellemes, növényszerű illatokkal körbeitatott szoba levegőjéből, és már alszom is. Hihetetlen, hogy tudok ennyit durmolni. Talán ez is a farkas énemhez tartozik…
Azt hiszem, a kellemes ébredések mostanság direktbe kikerülnek engem, jelezvén, hogy óriási baklövést követtem el az univerzum ellen, amit míg helyre nem hozom, bizony szenvedek. Ám most egészen más értelemben. Az éjszaka csendjét egy bánatos dallam szeli ketté, egymagában szólózva, míg nem csatlakozik hozzá még egy, s még egy, s még másik kettő. A farkasok fájdalmas vonyítása, melyek nekem szólnak, tudatják, hogy egyáltalán nem kerültem messze az otthonomtól. A mellettem békésen szuszogó Luhanra pillantok, akinek hál’ istennek nem tűnik fel az állatok szívfacsaró sírása. Azt hiszem, most jött el az én időm.
Vigyázva, hogy semmiféle zajt ne csapjak, lekászálódok a rugodzó matracról. Szomorúvá tesz a gondolat, hogy soha többet nem látom a két idegen fiút, akiket úgy megkedveltem és akiknek az életemet köszönhetem, de szerintem nekik is így lesz a legjobb. Nem egy életbiztosítás egy vadállattal együtt lakni. A mellettünk lévő helyiségből akkor is hallanám Minseok egyenletes horkolását, ha nem lenne ilyen érzékeny fülem. Még utoljára végigmérem az angyali arccal megáldott fiút, és lefelé kunkorodó ajkakkal kisétálok a szoba nyitott ajtaján. Több lehetőség nem maradt, mint a konyha melletti falán lévő, a folyosó legvégében elhelyezkedő, a többitől elütő mintázatú ajtó, így oda megyek. Mákomra a kulcs is benne van, így nincs más dolgom, mint elfordítani. Kilépve egy szál boxerban a mínuszba, nem egy üdítő érzés, de most ez valahogy nem tud meghatni. Fáj a lelkem értük, de az ösztöneim és a szeretteim hazahívnak. Ha jól sejtem - és többnyire igen - hajnali négy felé járhat. Nem sokan mászkálnak ilyenkor az utcán, így nem fenyeget a lebukás veszélye. Megszabadulva egyetlen engem takaró textíliámról, hagyom a lábtörlőre zuhanni és nem bíbelődök a kötésekkel, úgyis leszakadnak, az talán kevésbé lesz fájdalmas… átadom magam a másik énemnek. Gerincem előrevetődik, kezeim helyett mancsok jelennek meg és négylábra érkezve, ívzben megfeszülök, ahogy iszonyatos kínok közt, de kinő a farkam, szőrzetem, pofám és füleim, mik már alapból hátra csapva állnak, kifejezve tiltakozásom az élet ellen. Büszke vagyok magamra, mert a körülményekhez képest sem hagyta el egy nyikkanás sem a számat, így sikeresen átváltoztam, mindenféle nagyobb feltűnés nélkül. A vonyítás nem maradt abba, igaz, az erdő túlfeléről szól, de így is tisztán hallani. Legszívesebben válaszolnék, de ez nem bölcs ötlet egy lakott területen. Jobban körbepillantva, boldogan konstatálom, hogy pontosan abba a házba vittek be, ami előtt összeestem öhm… talán egy napja? Kettő? Lényegtelen.
Megrázva ezüstös, több helyen fehér folttal tarkított szőrzetemet, elrugaszkodok a macskakövezett talajtól, és bár feljajjdulok az elfelejtett fájdalom emlékeztető szúrására a vállamban, gond nélkül haladok tovább az úttesten keresztül… míg nem a fák közül hirtelen egy termetes szarvas bika lép ki, és nem is akármilyen. Egy intelligens. Hogy kerül ide? És miért pont most?! Más lehetőség nem lévén, hátrálni kezdek, hogy aztán valamelyik irányba kikerülhessem, azonban az engem célbavevő fényszórók szinte fogva tartva, lesokkolnak az út kellős közepére és érzem, már nincs időm elfutni a vészesen közeledő kamion elől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése