Playing Hard Prológus

Kezdeném a legfontosabbal, a nevemmel. Kim Taehyung vagyok. Szeretném azt mondani, hogy egy normális srác, normális élettel, de az enyém minden, csak nem az. Hogy bánom-e? Nem hiszem, mondjuk, sok rossz van benne.

16 éve élek ebben a putriban, és ezt jelenesetben szó szerint kell érteni. Anyám, a többi kéjhölgy, a férfiak és gyerekeik társaságában, melyekből tizenegy anyai testvérem van, bár, itt minden gyereket annak veszünk. A hely egy többszobás lakás, melyből egy termetes, közel negyven gyereknek mégsem túl nagy, szinte már lyuk a miénk. Csak aludni járunk ide, már akik… 16 éven alul még igen, 16 éven felül viszont nem sokan járnak haza estére, mert “dolgoznak”.

Sokszor a felnőttek csak hoppának, vagy véletlennek hívnak minket, elvégre mind “becsúszott” gyerekek vagyunk, még úgy is, hogy különösen nagy figyelmet fordítanak a védelemre. Iskolába nem járatnak, ehelyett a tapasztaltabbak tanítanak meg olyan dolgokra, amikre szükségünk lehet foglalkozásunk során. Szexuális segédeszközök használata, pózok és praktikák, valamint hogyan érjünk nőhöz vagy férfihoz úgy, hogy az neki jó legyen. Mi, fiúk, többet tanulunk a női nem dolgairól, de mivel vannak furcsa, azaz, meleg vendégek is, kénytelenek vagyunk arról is tudni. Köreinkben vannak a belamik, azaz olyan férfiak, akik velük egyneműekkel közösülnek és vannak a gigolok, akik a nők pártján állnak. Ezek többnyire választható opciók, kivéve az elején, mert mielőtt döntenél, részt kell venned mindkettőben, minimum egyszer. A csapatban egyetlen egy transzvesztita található, de ő a világ egyik legkedvesebb embere, na meg, mivel itt nőttünk fel, könnyedén elfogadtuk őt.

Nálunk mindenki a 16. életévének betöltése után áll munkába, azelőtt még a házban lakókhoz sem érhetünk. Nagy kincsek a szüzek az első kiküldetésnél. Ezen a helyen nem ritka, hogy ittlakóval fekszik össze valaki, annak ellenére sem, ha rokonok. Sajnos, ennek sokszor vagyunk szem- és/vagy fültanúi. Az apáinkat szinte egyikünk sem ismeri, de még anyáink sem tudják általában megnevezi az illetőt, ezért mindenki édesanyja keresztnevét kapja, hogy el tudjuk határolni a családokat.

A fejadagunk munkába állás előtt mind ugyanannyi, kortól függetlenül, utána meg keresethez mérten növekszik. Nem mondom, hogy éhezünk, de nem élünk jól. A ruháink piszkosak, lényegében utcagyerekek vagyunk, akik napjaikat kint tengetik, és az sem baj, ha valaki nem keveredik haza.

Betegségek esetén sem ritka a haláleset, egyedül az értékesebbekre szentelnek nagyobb figyelmet.

Tehát, Tae vagyok, két hónapja töltöttem azt a bizonyos számot és holnap lesz az első kiküldetésem, ami miatt én is, és barátaim, valamint néhány testvérem is nagyon izgulunk már.

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts