2022. január 12., szerda

VKook - Váratlan vendég


Taehyung a csengő hallatán meglepetten pillant fel iratai tömkelege mögül és bár ötlete sincs, ki lehet az ezekben a késői órákban, csak hamar erőt vesz magán és elindul, mert a hangok alapján igencsak sietős az illetőnek. Az ajtót kinyitva azonban a levevgő is beléreked meglepettségétől; a küszöbön egy csenevész kamasz dülöngél nem éppen enyhén ittas állapotban, ám Taehyung számára nincs szükség fél pillanatnál többre, hogy felismerje a vendéget, kihez mielőtt bármi szót intézhetne, az előrelendül és megkerülvén ledöbbent mivoltát, betér a lakásba. 


- Hyung - ad ki valami inkább csukláshoz, mint valódi, megformált hanghoz hasonlót. Taehyung egy nehéz sóhajt eleresztve becsukja az ajtót és szembefordul a fiúval. 


- Jungkook, mit keresel itt? - Próbál olyan keménynek látszani, amennyire csak tőle telik, de ez igazán csekélynek mondható, pláne őelőtte. 


Közel egy éve nem látta Jungkookot, és bár a szíve azóta is felé húz, kizárva minden más férfit, vagy akár csak a szerelem lehetőségét, az esze abban bízott, hogy miután otthagyta az iskolát - ahol alig fél évig tanította őt -, soha többé nem látja. Bármennyire is szereti a fiút, teljes mértékig elítéli a köztük lévő tizenhárom évnyi korkülönbséggel már csak a lehetőségét is, hogy bármi legyen az ő kapcsolatukból. 


- Hyung, én… én nem… nem tud-, izé… kérlek… - szakad fel Jungkookból a zokogás, miközben valami megfoghatatlant próbál elmagyarázni. Heves gesztikulálásából Taehyung kétségbeesettséget lát ki és annyira elviselhetetlen a vágy, hogy odamenjen és átölelje a fiatalabbat, hogy inkább csak keresztbefonva a karjait, vállával a falnak dől, tisztes távolságból nézve a másik örlődését. - Miért? Miért? Azt hittem… 


- Hogy kerültél ide? 


- Busszal - néz fel rá hatalmas, csillogó szemekkel a földön guggolva, miközben mindkét kezével támasztja magát, hogy fel ne boruljon. 


- Nem úgy értettem. Honnan tudtad, hol lakom? 


- Én nem… tudom. 


- Menj haza - egyenesedik ki, hogy ajtót nyisson neki, mire a fiatalabb felpattan és állapotától szokatlan gyorsasággal elé áll. 


- Nem! - mereszt rá olyan dühös tekintetet, akár egy megsértett óvodás. 


Taehyung fáradt, nincs ereje dacolni sem az érzéseivel, sem pedig Jungkookkal. Nem gondolta volna, hogy az irodai munka kimerítőbb lehet, mint egy iskolában teljesíteni nap mint nap gondokkal és ellenállással teli kamaszok között, pedig az ábra eléggé azt mutatja. 


- Nyugodj le, kérlek - feleli higgadtan, végignézve a januári fagyhoz képest igen lengén öltözött fiún, aki a már jól megszokott khaki bakancsát, egy szűkített fekete farmert és egy szintén fekete kapucnis pulóvert visel. - Gyere, főzök egy kávét, aztán menj haza - fordít neki hátat és indul el a nappalin át a konyhába, de arra egyáltalán nem számított, hogy két halk puffanást követően - ami Jungkook lerúgott bakancsainak földetérésének a hangja - nekicsapódik és hátulról szorosan átöleli a fiú. 


- Hyung - leheli a fülébe, majd ajkait a nyakára tapasztva lágy csókot lehel rá. - Hyung… - Hangja egyszerre kérlelő és tele van ki nem mondott jelentésekkel. - Hiányoztál - ragadja meg erősen két vállánál és a tőlük két méterre lévő kanapéhoz tolja, hogy aztán egy erősebb mozdulattal rálökje Taehyungot, ám ettől ő is kibillen gyenge egyensúlyából és mellé esik. 


- Kook - lágyulnak el Taehyung vonásai a fiú erőlködése láttán, aki amint összeszedi magát, elkapja a férfi két karját és lenyomva őt fölé magasodik. 


Bár a szorítása már már fájdalmas és akár erősebbnek is mondható lenne nála, Taehyungnak semmibe nem telne kiszabadulni. Pontosan tudja, merre haladnak az események, tisztában van a helyzet súlyával, de már egyszerűen képtelen tovább türtőztetni magát. Az a fél év, míg minden egyes nap látnia kellett és állnia a másik kacérkodását, plusz az azóta hiú vágyakkal telt hónapok elgyengítették. 


Mozdulatlanul viseli, ahogy Jungkook erőszakosan a kanapé puha bőrülésébe nyomja a karjait és artikulálatlan szavak közepette mindenhol csókolja az arcát és nyakát, ahol eri. Az alkohol szaga facsarja az orrát, de ezen túllendülve valami benne is kezd feléledni, amit egyszerűen nem enged térhez jutni. Nem fog kihasználni egy részeg gyereket, mert már azt is mélységesen szégyelli, hogy megannyi túlontúl magányos éjszakán volt képzelgéseinek főszereplője, nem még, ha tenne is vele valamit ebben a sebezhető állapotában. 


- Jungkook - próbál meg hatni rá, ám mielőtt bármit mondhatna, a fiatalabb elengedve az egyik kezét a szájára tapasztja a tenyerét. 


A közel sem gyengéd puszik osztogatását abba nem hagyva térdét Taehyung lábai közé nyomva csinál magának ott helyet és fekszik be, ágyékát az idősebbének nyomva, mire a férfi hangosan felszusszan, de tenni még mindig nem tesz semmit. Mikor már ő is érzi, hogy nem ütközik semmiféle ellenállásba, egy pillanatra felegyenesedik és pulóverével együtt kapja le magáról a pólóját is, majd visszahajolva Taehyung fölé, az ingének gombjait kezdi kioldogatni, több kevesebb sikerrel. 


Taehyung enyhén ködös tekintettel figyeli a kissé komikusnak tűnő akciót és ha titkolni akarná sem tudná, mennyire hatással van rá mindez. Már rég elfelejtette annak fejtegetését, hogy ugyan mit keres nála a fiú és bár tudatában van annak, hogy amit tesz - vagy éppenséggel nem tesz - mennyire nem helyes, úgy érzi, nincs tovább ráhatása tetteinek erkölcsösségére. 


Jungkook kiszabadítva az idősebb felsőtestét, néhány pillanatig elmélázik a látványon, mielőtt megkísérli azt, amitől annyira félt és amire annyira vágyott; a férfi ajkaira hajol. Mindkettejük nagy meglepettségére Taehyung viszonozza a csókot, ezáltal tovább ingerelve a fiatalabbat, aki egyre inkább elveszti mozdulatai felett a kontrollt. 


Taehyung ezt kihasználva ledönti maga mellé, csókjukat még véletlen sem megszakítva. Érzi, ha nem tesz valamit az ellene irányuló merénylet ellen, a végén olyan történhet, amit nagyon meg fog bánni és akár gondjuk is származhat belőle, ezért hát úgy dönt, kezébe veszi az irányítást. Lenyúlva Jungkook nadrágjáig, kigombolja azt, majd lehúzva a cipzárt becsúsztatja ujjait figyelemért ágaskodó tagjához, hogy könnyítsen rajta, mert úgy hiszi, máshogy nem szabadulhat ebből a helyzetből. 



Jungkook pihegve kapaszkodik a férfi vállaiba, egyre gyengébben és gyengébben fogva őt, míg el nem nyomja a fáradtság. Mikor már biztosan alszik, Taehyung lehámozza magáról a karjait és óvatosan kiszabadítja a rajta maradt, összekoszolt ruhadaroboktól, hogy aztán a kanapéról időközben levert pokrócot felvéve ráterítse. Néhány lopott másodpercig nem gondolván semmire nézi a fiú kisimult vonásait, majd összeszedve a szétdobált ruhákat, elindul rendbetenni mindent. 


Nem akar kötődni és méginkább nem akarja hitegetni magát azzal, hogy köztük lehet bármi. Mit gondolnának a fiú szülei? Mit gondolnának az emberek? Éppen elég súlyos probléma, hogy mindketten egy nembe tartoznak, hát még a köztük tátongó korkülmböség… 


Míg a mosás tart, Taehyung hosszasan letusol, messzire hessegetve magától az elmúlt óra történéseit, de valahogy mindig visszatalál hozzá a fájdalmas remény, így hát utána próbál inkább újra munkájába temetkezni. 


A szárítógép halk dübörgése fájdalmasan csendessé teszi a lakást. Utál mindig jónak lenni, miközben lemarad az életről és ha csak kizárólag róla lenne szó, nem is aggódná túl, de mivel Jungkook is a képben van, erősen meg kell állnia, nem engedve sérülni a fiút. 



Reggel a kanapé végén ülve vár, hogy a beszökő felkelő nap sugarai felkeltsék Jungkookot, ezzel megkockáztatva a késést - ám szerencsére még időben elkezd ébredezni ahhoz, hogy a munkahelyén ne kelljen semmilyen béna magyarázattal kimentenie magát. Szótlanul figyeli, ahogy a fiatalabb zavart tekintetét ráemeli, majd gyanakvóan benézve a pokróc alá fülig pirul. 


- Hyung- - kezdene már bele, ám Taehyung feláll és gyorsan közbevág, míg van elég akaratereje. 


- Odakészítettem a ruhádat - biccent a kanapé mellé helyezett székre, amire rátette az egyik kabátját is, emlékezvén, milyen lengél jött este a másik -, az asztalon pedig találsz gyógyszert és vizet. Ha végeztél, menj el - bök az ebédlőasztal irányába, majd további magyarázkodás nélkül megfordul és besiet a szobájába, ahonnan ki sem mozdul, míg nem hallja a bejárati ajtó csukódását. 





2021. május 12., szerda

Vortex - 10.rész

Éppen csak világosodik, mikor a hányinger ébredésre késztet és mivel Hongkinál sem egy redőny nincs soha lehúzva, se egy sötétítő függöny behúzva, nagyjából az időt is megtudnám saccolni, ha nem lennék ennyire pocsékul. Mindkét lábam az ő derekán pihen, míg a fejem valahol az ágy szélén, miközben karjaimmal az elkobzott takarót ölelgetem. Ő még bőszen alszik, s nekem sincs erőm igazán felkelni. 


Ugyan meleg van nála, elég kényelmetlen egy szál alsóban és pólóban az ágyában feküdni, így hát megpróbálom összébb kaparni magam, hogy legalább ne legyek ennyire kiterülve. Mocorgásomra azonban ő is kezd magához térni, majd kezét kinyújtva engem keres. Közelebb húzódom, ám ahogy magához ölel, egyszerre fog el a rosszullét és valami megmagyarázhatatlan izgatottság is. Nem bírom itt tovább…


- Letusolok - bontakozom ki karjaiból, remélve, hogy hallotta szörnyen halk és életlen szavaimat, s bizonytalan léptekkel útnak indulok a fürdőszoba felé. 


Azt hittem, valami csoda folytán megjavultam, vagy nem tudom és elkerül engem ez a másnaposság dolog, de persze nem, egész délelőtt ki sem merek menni a vécé mellől, csak ülök és várom az ihletet. Az ajtó nyitva, Hongki tíz percenként rámnéz és feltesz valami kérdést, amire nemmel válaszolhatok, de egy idő után szerintem ő is megunja, mert egyszerűen csak leül mögém az alám erőszakolt paplanra. Hiába mondtam, hogy most külön szükségem van a hidegre, nem, fel fogok fázni, meg miegyéb, tehát ja… Pedig még jól fel is öltöztem, mert fáztam. 


Nem engedek testem akaratának, nem fogom előtte eljátszani a Hattyúk halálát, de a fájdalom mozdulni sem enged. Azért, hogy tereljem kicsit a saját figyelmemet, az életemen kezdek el törpengeni, ami meg is hozza a várt hatást. Hirtelen feltérdelve hajolok a vécécsésze felé és fuldokolva próbálok megszabadulni attól, amit a gyomrom még kikíván vetni magából, ám szinte már teljesen üres. 


Hongki gyöngéden simogatja a hátamat, majd ahogy visszahuppanok, papírt nyújt, amiben megtörölhetem a számat, de ujjai továbbra sem távolodnak el a gerincemről. A pulóveremmel az ölemben élvezem a foglalkozást, nagyon remélve, hogy kész, vége, itt nem lesz több akció. A hasam is megnyugodott kicsit. 


Az ebéd, mint olyan, ma kivételesen csekély és könnyű. Ettől függetlenül én csak piszkálgatom az ételt, s ha arra gondolok, hogy be is kapom esetleg, újfent rámtör a hányinger. No nem azért, mert rossz lenne, sőt, az illata kifejezetten finom, Hongki meg igazán jól főz, de most nem megy. 


- Van kedved filmezni, vagy most hagyjuk? - A hangja szokatlanul kemény és valamiért úgy érzem, hogy nem ezeket a szavakat akarta felém intézni. Tény, ő mindig kimond szerintem mindent, de ha nem, annak komoly oka lehet. Talán piszok mérges rám, vagy csupán elege van belőlem. 

- Van kedvem. - Igaz, nem azokhoz a hervasztó filmekhez… 

- Akkor gyere - sóhajt fel, majd lerakva az evőeszközeit, tányérját a mosogatóba helyezi és elindul a nappali felé. 


Gyengének, izzadtnak és büdösnek érzem magam. Ez utóbbi nem újdonság, ám otthon csak akkor esz el a fene tusolni, ha már nagyon muszáj, itt meg minden nap szoktam. Reggel is voltam. Most is kéne, de egyszerűen semmi erőm nem lenne felmenni és végigállni azt a pár percet. 


Hongki kivételesen a kanapé közepére ül, s ahogy elhaladnék előtte, hogy mellé üljek, hirtelen átkarolva ránt be a lábai közé és ölel át, úgy kapcsolgatva tovább a tévét. Nemigazán törődik a mocorgásommal, csak állát a vállamra hajtja és így ringat engem kétségekbe, saját magamat illetően. 


Nem voltam annyira részeg, hogy ne emlékezzek a tegnapi napra. Ezt valahol nagyon bánom, meg nem is, mert most legalább tudom, mennyire beégtem, bár eddig nem úgy tűnik, mint aki meg akarná beszélni azt. Jobb is, biztos csak nem akart megbántani, ezért nem mondott semmit. Ő az orvosom, semmi több. Az orvosom, aki most is itt ölelget engem a házában… 


Velem van a baj, vagy vele? 


- Mit néznél szívesen? - A megszokottnál is mélyebb hangja váratlanul ér. Szemem sarkából látom, ahogy rámsandít, apró, huncut mosollyal a száján, ami mi tagadás, piszok jól áll neki. 

- Nekem mindegy. 

- Mindegy, mert nem figyelsz úgysem, mi? - rázkódik meg a nevetéstől. - Hol jár az eszed? 

- Messze. - Alapvetően messze nem ott, ahol kellene. 

- És mit érzel jelenleg? 

- Nem tudom - vallom be a majdnem igazságot, mert azért némi fogalmam van, hogy mégis mi a csuda zajlik bennem. 

- Zavar még, hogy hozzád érek? - kérdi sejtelmesen, ami némi aggodalomra ad okot. Utálok ilyesmiről beszélni, roppant zavarbaejtő. 

- Nem - fordítom el a fejem a másik irányba, ha netán vörös lennék, akár egy paradicsom. 

- Milyen érzés? 

- Hyuuuung. - Fullasztó. 

- Rossz? - erősködik tovább, hogy kihúzza belőlem azt, amiről nincs kedvem társalogni, ráadásul az ölemben pihenő bal kezemért nyúl jobbjával, hogy megfogja, átvéve a másikba a távirányítót. Ujjai határozottan, de finoman fonódnak enyéim köré, én pedig nem tudom, mit csináljak. 

- Nem. 

- Akkor jó? 

Kegyetlenül nehéz kimondani azt az egyetlen szót, pedig akár épkézláb összetett mondatokban is tudnék válaszolni… ha tudnék egyáltalán válaszolni. 

- Igen - szűkölöm halkan, még magamnak is félve beismerve. 

- És most? - enged el és simít a combomra, mire összerándulok. 


Hirtelen olyan érzés, mintha áramot vezettek volna a testembe. A szívem úgy dübörög a mellkasomban, hogy félek, kiszakad a helyéről. A levegőnek nagyobb súlya lett a szavaknál, én pedig egyikkel sem bírok el. 


- Na jól van, nem piszkállak - ereszt el teljesen és dől hátra, hatalmas űrt hagyva maga után. Pedig akarom… Akarom, hogy piszkálj



Nem tudom, hogy a rosszullétem miatt, vagy Hongki viselkedése végett érzem még bizarabbnak a napot, mint eddig, mindenesetre csak kapkodom néha a fejem. A megszokottnál is közelebb van hozzám, többet érintkezünk, pedig az azért már nagy szó. Nem, mintha bánnám, csupán jobban összezavar. 


Az asztalnál ülve némán figyelem, ahogyan könnyedén a vékony anyagra fog, majd olyan gyorsan távolítja el magáról, mintha ott sem lett volna. Önkéntelenül is nagyot nyelek, ahogy tekintetemet végigfuttatom immár fedetlen felsőtestén, majd gyorsan el is kapom, mikor feltűnik, hogy engem néz. 


- Nincs meleged? - lépked hozzám közelebb, útközben egy székre helyezvén a pólót. 

- Nincsen. - Hát mostmár így egy kicsit lehet. De egyébként nincs akkora meleg a házban, hogy ez indokolt legyen, sőt… Eddig annyira tapintatosan és figyelmesen viselkedett, most meg, mint akit kicseréltek. 

- Pedig nyugodtan levetkőzhetsz - hajol az arcomhoz, ami még inkább arra késztet, hogy inkább a földön fetrengő macskaszerűséget tanulmányozzam. - Csak kényelmesen. 

- Nem, köszönöm, jó így. 

- Lázad sincs? - tapasztja tenyerét a homlokomra. Nem merek levegőt venni, mert félek, az már sok lenne és a testem bemondaná az unalmast. 

- Nem hiszem. 

- Szerintem sem - távolodik el, mire megkönnyebbülve felsóhajtok. - Büdös vagyok? - megy a hűtőhöz, hogy abban kezdjen el valamit keresni. 

- Miért? - Nem tudom nem őt nézni, annyira abszurd ez az egész. Láttam már felső nélkül, de nem ennyi ideig és akkor is éppen öltözött. Széles vállai, izmos karja és kis pocakja van, ami nem tudom miért, de különös érzést éleszt fel bennem. Szerintem már tényleg megbolondultam. Pszichológushoz kellene mennem. Azaz, másikhoz… 

- Nem válaszoltál, tehát az vagyok - vigyorog rám felettébb jókedvűen. 

- Mi? Nem, dehogy, csak érdekelt. Nem vagy az, hyung egyáltalán - darálom el gyorsan, mielőtt félreérti, ám úgy tűnik, ennél jobban aligha hozhattam volna magamat hülye helyzetbe. 

- Akarsz róla beszélni? - nevet fel szolidan, de azért kiérezni belőle az incselkedést. 

- Nem… 



Ahogy a finom szellő simogatja az egyébként is libabőrös karomat, megérzem a közelgő nátha ígéretét. Már régen sötét van, csak az úton elhelyezett lámpák nyújtanak némi fényt, de az egyszerre több, mint amire szükségem van és kevesebb, mint amennyit a szemem kíván. Nem megyek ki odáig, azon a három kósza lépcsőfokon tökéletesen kényelmesen elférek, ami a házba vezet. A fák susognak, a macskák a közelben bandáznak, s érzem, hogy egyre közelebb van a tél. Nagyon fázom. 


Azt hiszem, ezt beírhatom a top tíz leggázabb tetteim közé; elmenekültem, míg Hongki tusolni ment. Az igazat megvallva, az egész életem erről szól. Nem is előle menekülök, hanem magam elől. Félek attól, amit érzek, mert mindig, mindenben kizárólag a negatív dolgokat keresem, hogy aztán később ne csalódjak akkorát. Ezzel persze megfosztom magam az élettől, ám ez most egyébként sem az a helyzet, ahol bármit is számítana, mit gondolok. 


Emlékszem az egyik volt barátnőm szavaira. “Egy férfi sosem sír”. Tizenhét lehettem, messze még a férfi kortól, de mint szakítási indok, eléggé megviselt. Akkor még nagyon vágytam a felnőtt létet, hogy végre ura lehessek az életemnek, ne csak sodorjon az ár. Volt utána is néhány barátnőm, s bár az ágyban megtaláltuk az összhangot, a valóságban nemigazán, hiszen mindegyiknek hazudtam arról, hogy ki vagyok. Nem is voltak túl hosszú életűek ezek a kapcsolatok. 


Félek közel engedni bárkit is magamhoz. Egyedül Seunghyun ismer engem - na meg most már Hongki -, még anyám sem tud rólam mást a nevemen kívül. És ez tökéletesen meg is felelt nekem eddig… 


Látom, ahogy a fény szép lassan körbeölel, s hallom, ahogy nyílik az ajtó. Egyértelműen Hongki az, nem nézek hátra, nincs értelme. Biztos mérges is, amiért így eltűntem és talán megkapom az első igazi szidásomat. 


Valami puhát és meleget terít rám, majd leül mellém a lépcsőre. 

- Nehéz velem? - A hangjában annyi keserűség van, hogy szégyellem magam, amiért kijöttem. 

- Magammal nehéz - ismerem be. 

- Ezúttal mivel ostorozod magad? - kérdi, valami mosolyfélével a szája szélén. 

- A reménytelen érzéseimmel. 

- Mitől olyan reménytelenek? Úgyis rég volt óránk… 

- Hyung, én úgy érzem minden nap van néhány - erőltetek annyi vidámságot ebbe az egyetlen mondatba, amennyi belefér. 

- Jó, ebben igazad van, de azoknak nem voltál aktív résztvevője. 

- Attól, hogy megint csak magamat szivatom ezzel az egésszel, pedig tudom, hogy nem kéne - térek vissza az eredeti témához, tudomásul véve, amit mondott. 

- Az érzések nem ellened születnek, Jaejin. És valahol neked kellett engedned őket, mert mondjuk szükséged van rá. Ne azon aggódj, hogy mit érzel, hanem próbáld jóra fordítani. Biztos van rá megoldás. 

- Nem hiszem. 

- Nem mondod el, igaz? 

- Nem merem - nézek rá őszintén, állva az ő szomorkás tekintetét. 

- Miért nem? - tekint el kivételesen Hongki először és igazgatni kezdi rajtam a pokrócot, hogy minél nagyobb részen fedje a testemet.  

- Mert félek, hogy megutálsz - lehelem magam elé a szavakat, melyek fehér felhőként tűnnek tova a sötét éjszakába. 

- Dehogy utállak - közli olyan hangosan, hogy egy madár elröppent a közelünkből ijedtében. - Nincs olyan ember a földön, akit utálnék. 

- Jó, de na… 

- Oké, nem erőszak. Megyünk aludni? - nyújt nekem kezet, én pedig elfogadom. Mert rá tényleg szükségem van… 



A reggeli gyér fényben gondolatok és emlékek milliói kínoznak, nem hagynak pihenni. Érzem a közelgő pánikot, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre evezek elmém sötét bugyrába, de tudván, hogy még van kiút, tehetek ellene valamit, nagy levegőt veszek és megpróbálom összeszedni magamat. 


Hongki rajtam nyugvó karjára fogok, s olyan helyzetbe fordítom, hogy láthassam a rajta lévő tetoválást. Annyira nem illik a pszichológusi összképhez, mégis annyira ő… Én is szívesen varratnék valamit a bőrömre, de fogalmam sincs, mit és hova, így meg azért tök felesleges. Meg igazából félek is kicsit, hogy később megbánnám, hiszen én ebből állok. Megbánásból. 


Mutatómmal finoman érintem a selymes felületet, lassan, elidőzve követvén a tinta vonalát. Mindenhol pont ugyanolyan puha és mindenhol pont ugyanolyan heves érzést vált ki belőlem, amit már le sem tudnék tagadni. Furcsa, mennyi minden megváltozott körülöttem és bennem is néhány hét alatt. Bár tény, azért mentem orvoshoz, hogy segítsen, de ilyesfajta segítségre egyáltalán nem gondoltam. Kereshetném a miértjét, de teljesen felesleges, úgysem jövök rá egyedül, megkérdezni pedig nem merném, így hát csak élvezem a helyzetem. 


- Szeretem, mikor ezt csinálod. - Rekedtes, még álmos hangja megijeszt, mire gyorsan el is engedem. - Gondoltam, hogy abbahagyod, ha kimondom - sóhajt, majd nagyot nyújtózva teljesen rámgabalyodik. - Nem tudsz aludni? 

- De. - Gyenge hazugság, ám már ismer. 

- Énekelek neked - köszörüli meg a torkát és néhány pillanat gondolkodás után belekezd. 


Ha eddig azt hittem, hogy nincs olyan dolog, amiben Hongki ne lenne tökéletes, mostmár biztosra tudhatom. Persze tuti akad, de engem eddig minden oldala lenyűgöz. 


Az álomtól még karcos hangja puha dallammá formálva tölti ki a szoba csöndjét, valami lassú, kissé melankolikus ritmusban. A szöveg a már jól megszokott szerelmi sémát dolgozza fel, mint a legtöbb zene, de nem is arra figyelek igazán, leköt, hogy mennyire gyönyörűen énekel Hongki. 



- Ép testben ép lélek - tekint körbe ebben a percben már legalább harmadjára a káoszsúlytotta területen. 

- Ezt mintha már hallottam volna… - A kezemben az apró kutya összehúzva magát remeg, talán még neki is sok ez a látvány. Miért nem tart igazi ebet? Hát mi ez...? 

- Akkor most kitakarítunk - csapja össze a tenyerét váratlan, mire azért kicsit megugrok. Ijesztő itthon lenni. 

- Nem kell, hyung, egyedül is képes vagyok rá. 

- Tudom, hogy képes vagy rá, csak nem csinálod meg. 

- De, megcsinálom. 

- Volt rá eddig időd, most meg már itt vagyok, úgyhogy segítek - kezd is neki valaminek a keresésének. 

- De igazán nem szükséges. - Úgyis feleslegesen beszélek. Nem is értem, mostanság minek járatom annyit a számat, mert vagy hiábavaló, vagy… hiábavaló. 

- Rejtegetsz valamit? - sandít rám vigyorogva, nekem meg hirtelen minden rejtegetnivaló dolog átfut az agyamban. Nincs semmim. 

- Nem. 

- Akkor jó. Előlem ne is rejtegess, tudni akarok mindent… 


Röpke két óra alatt úgy csillog a lakás, mint talán még eddig soha. A mosógép búg, sehol egy kósza szemét, a készülő vacsora illata pedig belengi az egész környéket szerintem. Soha többet nem nyúlok semmihez, hogy minden így maradjon. Mármint ilyen tisztán.


Ahogy a kutyát ki szokta engedni még lefekvés előtt egy körre, úgy visszük le most ketten sétálni a környékre, hogy el tudja végezni a dolgát. Kivételesen nálam van a póráz, mert azt mondta, holnapra itt hagyja nekem, hogy legyen társaságom, de ugye akkor majd egyedül is le kell hoznom, így csekkolja, bírok e ezzel az apró állattal. Ne engedjem ide, ne engedjem oda, ne egyen fel semmit, oda mehet, amoda meg nem. Tehát ja, fárasztó egy fél óra, míg lent a hidegben a beöltöztetett jószágot kísérgetjük. Ettől függetlenül élvezem… 


Már nem csupán rossz emlékek, a saját keserű perceim maradványai vannak a sokemeletesek között megbújva, hanem a köztünk történt dolgok is, mint amilyen ez a kutyasétáltatás. Apró, semmilyen, mégis kellemes feladat. 



Ujjaim a takaróba marnak, ahogy megérzem érintését a csípőm körül - a tetteim nem egyeznek a gondolataimmal. A vágy oldja a gátlásokat, a levegő szörnyen nehéz és párás lett hirtelen. Az ölem ég, az izmaim feszülnek, halk morgása elveszi az eszemet. A szavaknak elfogy a jelentésük, pedig úgy érzem, mondanom kéne valamit, de az a valami megfoghatatlan összevisszaságban bolyong az elmémben. Még magam számára is idegennek hatok, ahogy egyre többet és többet követelve engedek akaratának; itt már nincs helye szégyennek. 


Hirtelen felülve a sötétben, azt sem tudom ki és hol vagyok. Úgy kapkodom a levegőt, mint aki most futott fel a földszintről a tizenharmadikra, s rettenetesen szédülök. A képek, az érzések, minden bennem van még, de idő kell hozzá, hogy elválasszam a képzeletet a valóságtól. 


- Mi a baj? - ül fel Hongki is, de képtelen vagyok válaszolni. - Rosszat álmodtál? - fordul teljesen felém és ölel magához. Ahol hozzám ér, parázslik a bőröm. 

- Nem. 

- Akkor? - Nagyon ciki, ráadásul a gatyámban sem férek el, de igyekszem úgy helyezkedni, hogy ez neki egyáltalán ne tűnhessen fel. 

- Nincs baj…

Nem tudom eldönteni, melyik a kínosabb; a helyzetem, vagy az, amit álmodtam. 

- Ha nincs baj, akkor aludjunk még kicsit, mert lassan kelni kell - dől hátra és húz magával, azonban félig rá kerülök és még az egyik lábát be is erőszakolja az enyémek közé - ötletem sincs, milyen indíttatással -, így már esélytelen, hogy ne venné észre. 


Egy ujjával a hátamat kezdi simogatni, ám néhány pontnál kiráz a hideg, ami számára is feltűnik, ezért direkt ott birizgál engem, ahol… ahol fura. Nemhogy megnyugodnék tőle, csak rosszabb, én pedig nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Tehetetlenségemben elkezdem a fejemet rázni, mire ő felkuncog és mint aki eddig szándékosan csak piszkált, abbahagyja, majd normálisan simogat tovább.


Szerencsére ő hamar vissza alszik, úgyhogy rágódhatok egyedül reggelig a gondomon anélkül, hogy még miatta is aggódnom kelljen. 



- Mit csináljunk? - gördülök a hátamról a hasamra, mélyen az apró állat szemeibe nézve, aki csak buta fejjel bambul rám. - Szerinted is? Örülök, hogy egyezik a véleményünk. Apád - ahogy Hongki emlegetni szokta magát a kutyának - azt mondta, hogy séta után fél órával adjak neked reggelit, de ahhoz ugye sétálni kellene. - Készen állsz? 


Különös itthon reggel ébren lenni, de mivel feladatom van, szépen összekapom magamat és elkezdem kitalálni, hogyan adjam fel a kutyára is a saját ruháját. Ő nem valami boldog, kapkod a kezem után, én meg félek, hogy eltöröm valamilyét, így hát lényegében őt sokkal tovább tart felöltöztetni, mint amennyi időbe nekem telt saját magamat. 


- Lifttel menjünk, vagy lépcsőn? - fogom egyik kezemben az ebet, a másikkal meg zárom az ajtót. - Ja, tényleg jobb a lift, még nagyon korán van. 


Hülyén érzem magam az utcán igyekvő emberek közt, lazán, ráérősen követve ezt a madzagra kötött nagyobb patkányt, de sokkal inkább félek, hogy rátapos valaki. Ez egészen addig tart, míg nem pottyant egy méreteset a járda közepére, amit nekem valahogy fel kell varázsolnom egy zacskó segítségével. 


Őszintén megvallva, jól telik a napunk kettesben. Mozgásra késztet, sőt, még kajacsinálásra is, bár abban azért nem kell megerőltetődnöm, mert Hongki hagyott nekem kész ételt a hűtőben. Beszélgetünk - azaz főleg én beszélek, ő csak akkor ugat, ha valaki megy a folyosón -, kutyás filmet nézünk, óránként küldök róla képet a gazdájának és még egy nagyobb sétát is megejtünk délután. 


- Na és milyen volt? - veszi le a kabátját és helyezi a kivételesen nem üres akasztóra. Egész otthonszerű már az a lakás… 

- Jó. Barátok lettünk. 

- Ennek igazán örülök - mosolyog rám szívélyesen. - De ugye nem rontottad meg a szemeit a perverzkedéseddel? Még kiskorú… - hajol le, intve magához hívva a kutyát, hogy a karjába vehesse. 

- Milyen perverzkedésemmel? Nem is szoktam perverzkedni - dünnyögöm kissé sértetten. 

- Én nem tudhatom, mit csinálsz te itt napközben, nagy magányodban - vigyorog rám ezerrel, mintha célozna valamire. Pedig nem, nem jellemző rám semmi, főleg, mert a gyógyszerek mellett egyáltalán eszembe sem jut. Az már más kérdés, hogy most… ja. 

- Inkább ő rontotta meg az én szemeimet, mikor lent egy másik kutyát kezdett töcskölni - húzom el a számat az emlék hatására. Azt hittem, kis aranyosan játszani fognak, erre a nála nagyobb, hosszú testű ebet bekapta a lábai közé és elkezdett rajta mozogni, nekem meg ott égett a nő előtt a fejem, hogy mit csinál ez. 

- Töcskölni… - ízlelgeti az előbb hallottakat. - Milyen bő szókincsed van. Te amúgy sem vagy kiskorú, de ha esetleg komoly lelki trauma ért, tudok egy jó pszichológust. 

- Vajon honnan látta, hogy ezt hogy kell csinálni? - lépek túl az előbbin és nézek rá összevont szemöldökkel. 

- Ösztönnek hívják ezt, Jaejin. 

- Igen, persze - legyintek, otthagyva őket a konyhában. 

- Mióta megvan, nem is volt senkim - követ engem, s leül mellém az ágyra, letéve a földre az állatot. 

- Ez nem jelent semmit. - Minek megyek én ebbe bele? Hasogat a szívem. 

- Ha a szexuális életemre vagy kíváncsi, akk-

- Nem! 

- -or szívesen elmondom, hogy-

- Hyung… 

- nem fekszem össze fűvel-fával. Eddig összesen - emeli fel a kezeit, hogy az ujjain kezdjen számolni - tizenhét, tizennyolc… Csak viccelek - lök oldalba játékosan. - Három emberrel voltam, azok sem mostanság voltak. 

- Hogy lyukadtunk ki ide… - nyögök fel keservesen, megpróválva nem elképzelni őt mással, de nem megy, egyszerűen megőrültem. 

- Akkor most te jössz. 

- Mi? Nem. Biztos, hogy nem. 

- Miért nem? Én is elmondtam. 

- Nem kérdeztem.

- Na, hajrá. 

- Nem tudom, hyung, nem számoltam. 

- Olyan sok volt? 

- Lehet… 

- És-

- Hagyjuk, jó? 


Nyolc óra magasságában búcsúztunk el, s bár viszonylag sok időt töltöttünk együtt, a hiánya egyszerűen letaglóz. Hirtelen olyan üres és értelmetlen lett minden, mint amilyen előtte volt. Lefekvés előtt ugyan még küldött egy üzenetet, de az csak kis mértékben segített a kedvemen.





2021. április 30., péntek

Vortex - 9.rész

- Ne bambulj, neki fogsz menni valaminek - ragadja meg Hongki váratlanul a karomat, hogy elhúzzon egy tűzcsap elől. - Min gondolkodsz ennyire? 

- Az embereken. 

- Hogy?

- Hogy vajon miért bántják egymást. 

- Sok oka lehet - veszi elő pszichológusi hangnemét. - Vannak, akik ilyesfajta viselkedési mintában nőttek fel. Számukra ez természetes. És vannak, akik így védekeznek azelől, hogy áldozatok legyenek. Mint te, csak te azzal, hogy kerülsz minden kontaktot. 

- Sokféle emberrel van dolgod? 

- Hát, elég színes a paletta. 

- És mindenkit megértesz? 

- Csak próbálok. De, mint mindenki másnak, nekem is megvan mindenről és mindenkiről a véleményem, csak ezt éppen nem szabad akárhogy, vagy legtöbbször sehogy elmondanom, mert az emberek nem azért jönnek hozzám, hogy megtudják, mit gondolok róluk, hanem, hogy segítsek nekik. 

- Rólam mit gondolsz? - pillantok egy röpke másodpercre az engem kíváncsian pásztázó szemeibe, de nem bírom sokáig, elkapom a fejem. Az előttünk szinte már rohanó apró kutyát egyedül egy vékony póráz tartja, de ő szerintem azt hiszi, hogy mit tudom én, nem négy kiló, hanem legalább hatvan. Minek ezt egyáltalán sétáltatni? Nem erre van a kert? 

- Hogy neked az a bajod, hogy sosem szerettek téged még úgy igazán, ami megmutatná, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok. Ellenben rengeteg bántást kaptál, így természetes módon, menekvéssel próbálod megóvni magadat. 

- Engem nem is lehet szeretni. - Olyan unalmas a város ezen része, hogy néznivaló sem nagyon akad. Sima kertesházak, csendes utak és autóból is egész nap annyi halad el erre, mint felém tíz perc alatt. Mondjuk nem csoda, de akkor is… túl nyugis. 

- Dehogynem lehet. Ne beszélj butaságokat. 


Azt vettem észre, hogy Hongki nem szeret otthon ülni és csak lenni… Ha nem filmet nézünk, akkor valamit állandóan csinál. Jön-megy, takarít, pakol, főz, kirángat a négy fal közül. Én jobb szeretek egész nap aludni és tévét nézni, de mellette nem lehet. Ráadásul elég fárasztó, már csak figyelni is. Nem mintha rossz lenne, kifejezetten élvezem a vele töltött napok minden percét. Kivéve a kínos kérdéseket vagy tetteket. Azokat annyira nem. 


Míg én az esti híreket nézem, ő a vacsorát főzi, néha-néha becsatlakozva hozzám, bár nem úgy tűnik, mint akit nagyon érdekel, hogy mi történik a világban. Szerinte a lelki békének a titka, ha csak a magunk ügyével foglalkozunk. Ez alapján szerintem meg ő egy lelkibeteg ember. Vicces is lenne. Vagy inkább szomorú… 


A - hozzám képest - korai fekvést nagyban megkönnyíti, hogy egész nap történik velem és körülöttem valami, nem csak vagyok és nézek ki a fejemből. Mégsem tudok elaludni. Lehet azért, mert ma nem keltett fel korán, hanem hagyta, hadd aludjam ki magam, bár az okát még mindig nem tudom. Azért, mert annyira kiborultam előtte? 


Őszintén, most is kicsit nyomott vagyok, de ha lekötöm a gondolataimat és nem azon aggódok, mi van körülöttem a sötétben, jobb. Persze az már kevésbé segít, hogy a macska már megint mellettem szuszog, morog, krákog és ad ki egyéb beazonosíthatatlan hangokat. Hiába nem látok az orromig sem, az állat hófehér szőre azért valamelyest kivehető. Hozzá akarok érni, meg nem is. Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de inkább nem teszem meg. 


Nem is hozzá akarok igazán. Annyira borzalmas itt magányosan forgolódni, még ha itt is van a felmosórongy és a plusz takaró, hogy pótolják a hiányt. De mi hiányzik igazán? 


Csak egy apró gondolat, egy semmis kis érzés, ám mielőtt viszakoznék, mozdulok. Karjaim közt az ölelgetős takarómmal teszem le talpaimat a hűvös parkettára, ezúttal szándékosan nem véve fel a papucsot, hogy minél kevesebb zajt csapjak és bizonytalan léptekkel megindulok kifelé a mindig résnyire nyitvahagyott ajtóhoz. Szorosan a falhoz tapadva teszem meg azt a két-három métert, ami elválasztja a két bejáratot, majd megállva a küszöbön fülelni kezdek, hallok e valamit. Semmi.


- Hyung… 

- Igen? - Álmos hangja váratlan ér, majd a neszezés arra enged következtetni, hogy felkelt. 

- Én… - Félek, hogy elutasít, vagy esetleg hülyén jön ki a dolog. Még magam sem értem, mit miért teszek, hát még ő. - Mindegy, bocsánat a zavarásért - fordulok meg, kész rá, hogy visszatévelyegjek a szobámba, de sóhaja megállít. 

- Jaejin. - Hosszú csend, nem tudom, mit tegyek. Biztos késő van már, talán fel is keltettem őt, baj meg igazából nincsen, hogy okom legyen rá. - Gyere ide. - Nagyjából ismerem a szoba kialakítását, de még így is elég nehéz eltalálnom az ágyáig, ahol kis híján szívrohamot kapok, mikor ujjai felkaromra fonódnak. - Mit szerettél volna? - húz le magához, felülve mellém. 

- Csak… - Mit szerettem volna? 

- Csak…? 

- Veled aludhatok? - Olyan halkan mondom, hogy még én sem hallom, és a végére azt remélem, hogy ő sem, de mielőtt belenyugodhatnék, felkuncog. 

- Persze - karol át hirtelen. - És ez kell hozzá? - markol a takarómra és finoman meghúzza, hogy tudjam, mire gondol. - Itt vagyok neked én. 


Ebben az egyetlen mondatban egyszerre annyi hátsószándékot érzek, mint amennyihez az elmúlt napokban összesen nem volt szerencsém. És az fáj benne a legjobban, hogy nem azért érzem, mert lenne benne, hanem, mert akarom. Talán még mindig csak elvonási tünetek. Remélem. 


- Nem - eresztem el, ő pedig egy laza mozdulattal a földre hajítja. 

- Akkor gyere - húz fel teljesen az ágyra, majd ahogy lenyom engem fekvő helyzetbe, bennem reked a szusz. 


Befekszik mellém, a lehetetlennél is közelebb helyezkedik, s ránkterítve a takaróját, egyik karjával átölel. A mellkasába bújva szívom mélyen tüdőmbe úgy szeretett illatát és hevesen dobogó szívemet igyekezvén nyugtatni, megpróbálok elaludni. 



Motoszkálásra ébredek. Hongki mocorog mellettem, úgy tűnik, mint aki nem tud magával mit kezdeni, s csakhamar fel is ül. Az ablakon a félénk napsugarak reggeli fényében látom, a fejét fogja, végül feláll, hogy elinduljon kifelé. Mintha feszült lenne.

- Hyung? - szólítom meg halkan, mire felém kapja a fejét, de még mindig kifelé igyekszik. 

- Mindjárt jövök vissza, aludj nyugodtan. 


Álmosan az idő egészen máshogy telik és általában, ha felkelek, nem is tudok vissza aludni, most azonban egy örökkévalóságnak tűnik a fáradtsággal való küzdelem, míg ténylegesen vissza nem érkezik és bújik be mellém, hogy mindent ott folytassunk, ahol abba hagytuk. 


Valamivel később már sokkal kellemetlenebb az ébredés, amire Hongki telefonjának csengőhangja ösztönöz. Pár pillanatig várok, hátha tesz valamit, de mikor - számomra - már túl hosszú ideje hagyja csörögni a mobilját, összeszedem minden erőmet és fölötte áthajolva megnézem, ki keresi, hogy szólni tudjak.

- Hyung, Seunghyun hív - rázom meg kicsit a vállát, mire mocorogni kezd. 

- Vedd fel - mormogja rekedtesen és én teljesítve a “kérését”, fogadom a hívást. 

- Szia - szólok bele, megelőzve az esetleges információáradatot. 

- Jae, szia. Korai vagy - jegyzi meg tán kissé meglepetten. - Hongkival mi van, hogy megint te vetted fel? 

- Semmi, itt van mellettem. 

- És azért nem tudta ő felvenni, mert…? 

- Mert még alszik. 

- Melletted… 

- Igen. 

- Az ágyban… 

- Igen. 

- Veled… 

- Ajj már, mondjad, mi van? 

- Hát jó - húzza el a szó végét. - Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy este átjöttök-e beszélgetni, inni, játszani, ilyenek. Itt lesz Minhwan is. 

- Hyung, Seunghyun azt kérdezi, este átmegyünk-e és ott lesz Minhwan is - rázom meg kicsit megint, hátha nagyon visszaaludt. Hüvelykujját feltartva tudatja velem válaszát. - Aha, megyünk. 

- Na, az csúcs. Akkor nem is zavarok. Szeva! 

- De-! Letette - konstatálom és egy ingerült sóhaj után visszahelyezem a telefont a szekrényre. 

- Na, gyere még pihenni kicsit - ölel át váratlanul, mikor visszahúzódnék mellé, ám ehelyett csak egyszerűen magára ránt. 


Nem szólok, nem is lenne igazán mit, csak jólesően tűröm, ahogy a csontjaimat ropogtatva nyomorgat, míg el nem helyezkedik egy számára kényelmes állapotba, még mindig velem a karjai közt. 



- Hyung, baj van? - vezetem végig tekintetem a kisállattálak felett guggoló alakján. 

- Cookie nem ette meg a reggelijét - néz mereven a tálkában lévő ételre. - De talán csak ez a hirtelen jött hideg - áll fel olyan kifejezéssel az arcán, mint akit kicseréltek. - Mindjárt kész az ebéd, ülj le addig - mutat arra az oldalra, ahova ittlétem alatt minden alkalommal helyezkedem. Szeretek a megszokott dolgaim alapján élni, a rendelő várójában is mindig ugyanott ülök, ahogyan bent is kizárólag a bal oldali széket foglalom el. De ő az orvos, biztos tudja. 


Az evés viszonylag kellemesen telik, egyre kevésbé érzem magam feszélyezve Hongki mellett. Ugyanez azonban nem mondható el az ebéd utáni filmezéseinkre, mert a kanapén, annyira közel egymáshoz túl személyes, túl… fura. De igyekszem ezt áthidalni, amit mi sem mutat jobban, hogy Hongki lábai közt ülve, nekidőlve nézem az előttünk játszódó képsorokat, míg neki egyik keze a kanapé háttámláján pihen - merthogy ő a karfának támaszkodik -, míg másik a lábamon. 


Lehellete a nyakamra csapódik, szívének dobbanásait szinte számolni tudnám. Megmozdulni sem merek, mert félek, hogy mindez, ez a törékeny csoda elillan és újra egyedül találom magam. Ha lehetne, örökre megállítanám itt az időt, annyira kellemes, annyira jó vele. Mellette egészen más vagyok, ami már egyáltalán nem zavar, sőt, ez az énem milliószor boldogabb… emberibb. 


- Te pszichopata vagy, vagy csak nem figyelsz és azért mosolyogsz így? - töri meg a televízió által ugyan szennyezett, de számomra inkább csöndet. - Nem azért, mintha zavarna, csak érdekel. 

- Én… - Nem tudom, melyikből jövök ki rosszabbul. 

- Nyugi, csak vicceltem - karolja át a hasamat hirtelen. - Na de nézd, azért megy. 


A film egy tizenegy éves gyermek nehézségeiről szól, alkoholista szülőkkel, kórházzal, szociális munkásokkal és minden olyannal, ami egyszerűen túl sok. Ettől függetlenül végig arra számítok, hogy minden rendbe jön, átkerülhet az anyja húgának a családjába, egészen addig, míg le nem ugrik a tetőről. Egy kisgyerek. És ezzel oda is a jókedvem. Láttuk, mennyi szarságon ment keresztül, de ahhoz, hogy öngyilkos legyen ennyi idősen valaki…



Hongki ágya szélén ülve némán figyelem, ahogy ő fogkefével a szájában mászkál, fokozatosan elkészülve Seunghyun házibulijához. Rólam már csak a cipő hiányzik, de ő már legalább fél órája próbálja összeszedni magát. A fürdőbe kirohan, vissza, a szekrényben keresgél, valamit fúj magára, éppen csak száraz tincseit előre fésüli, a gallérját igazgatja, majd mikor már azt hiszem, hogy kész van, átcseréli a felsőjét. Számára fontosak a külsőségek, de ez érthető is, hiszen a pszichológia leírja, mennyire szoros kapcsolatban áll az ember külső megjelenése a mentális egészségével. Ettől függetlenül én most kivéletelen nem nézek ki úgy, mint egy lehányt kutya. 


- Biztos menni akarsz? - kérdi meg legalább harmadjára, miközben én nagyon koncentrálok, hogy betaláljam az övön lévő kis pöcköt a helyére. 

- Biztos - erősítem meg újfent, ő mégsem tűnik nyugodtabbnak. 

- Nem lesz baj? - pillant rám, bármi meggyőzőt keresve, ám végül egy sóhaj kíséretében indítja a motort. 

- Mi baj lehetne? 

- Félni fogsz, vagy bepánikolsz, magadba fordulsz, elmenekülsz, bármi. - Hát így hallva igazából mindre megvan minden esély, én azonban egész jól vagyok és csak Seunghyunhoz megyünk, nem valami idegenhez. Nem is lesz ott idegen, mert azt a Minhwan srácot is láttam múltkor, nem rossz arc ő sem. 

- Rosszul festek? 

- Nem - mér végig zavarbaejtő tekintettel. 

- Az utat nézd, hyung - mormogom, inkább a kintit tájra terelve minden figyelmem. 

- Aggódsz? 

- Amiatt, hogy balesetünk lesz? Ja, eléggé… 

- Dehogy lesz. Profi vagyok - nyúl felém jobbjával és kócolja össze a hajamat. Mivel már kezd hosszú lenni, kicsit zavar, hogy vissza kell igazgatnom, de inkább nem mondok semmit, csupán a sötétbe burkolózott környéket figyelem. 


Az ismerős házak és utcák kellemetlen érzést keltenek bennem. Eszembe juttatja, hogy minden törékeny, minden véges. Pár nap és újra itt leszek, újra magammal összezárva kell sínylődnöm és újra nem lesz értelme az életemnek. Talán mégsem volt olyan alaptalan Hongki aggodalma… 


A lépcsőkön felfelé már szabályosan rosszul vagyok, így amennyire csak lehet, közel húzódom Hongki oldalához, ki minden léptemet gyanakvóan figyeli, mint aki számít tőlem valamire. 


- Srácok, csakhogy ide értetek végre - nyit ajtót egy ezerrel vigyorgó Seunghyun. - Már nagyon vártunk titeket. 

- Már előre kikészítetted Minhwant, mi? - vigyorog rá Hongki, olyan lassan haladva, mint én. 

- Dehogyis. 

- Tehát igen - tér be a konyhába, s amint leülök a falhoz, mellém helyezkedik. 

- Innit? - pillant először Hongkira, majd rám. 

- Vezetek. 

- Én kérek - ejtek ki valami olyat a számon, ami a jelenlévő három emberből látszólag kettőt igencsak megdöbbent, mert furcsa grimasszal merednek rám. 

- Nem maradtok estére? - vigyorodik el ijesztően Seunghyun, ahogy az italért nyúl, hogy aztán egy pohárba töltsön nekem. 

- Nem, szerintem jobb lesz, ha otthon alszunk - néz még mindig engem Hongki, amolyan “biztos jó ötlet ez?” ábrázattal az arcán. 

- Oké, ti tudjátok - foglal helyet velünk szembe a másik srác mellé Seunghyun és kezdődhet is a beszélgetős est. 


Nem vagyok egy nagy alkoholista, de szentnek sem mondanám magamat. Már ami a piát illeti, mert amúgy tényleg rettenet messze áll tőlem ez a szó. Nagyon ritkán iszom, akkor is okkal, de jelenleg úgy érzem nem lehet baj belőle. Nem kell utána hazatalálnom a sötétben, meg talán már a másnap sem lesz olyan elviselhetetlen rossz. 


Ahogy telik az idő, úgy nő a véralkoholszintem is. A beszélgetésbe ugyan nehezen csatlakozom, mert nem sokat értek abból, amiről társalognak, de tény, ezerszer felszabadultabb vagyok, mint legutóbb. 


Hongki meg sem próbál normális távolságot tartani, ugyanis olyan közel ül hozzám, hogy összeér a karunk, ezért csak a másikkal hadonászik magyarázás közben. Én meg lassan olyan jól érzem magam, hogy nagyjából mindenen csak vigyorgok, ami időről időre őt is megmosolyogtatja, mikor csekkol rajtam valamit. Nem értem, miért figyelget, de nem is igazán érdekel. A lényeg, hogy már jobb…


- Egyik nap a kerületi tűzoltóállomáson voltunk az ottani végzősökkel közös gyakorlaton. Igazából nem volt semmi komoly dolgunk aznap, az oktató végig a füstmérgezésről beszélt, amit valami hihetetlen mód untam. És tudjátok, van az a haverom, Jongin - néz mindenkire jelentőségteljesen, de nekem fogalmam sincs, kicsoda ő. Mivel tudom, hogy jelentősége lesz a továbbiakban, elvégre azért említette őt, mindent megteszek annak érdekében, hogy kitaláljam, van e bármi közöm hozzá, láthattam e valaha, de mivel a saját nevem felidézése is túl nagy kihívásnak bizonyul, hamar feladom. 

-  Aha.

- Na, az a paraszt nyakon öntött egy vödör vízzel! Halljátok, eszembe nem jutott volna, hogy ott van csap a teremben, de mire észbekaptam, már Taekwoon is meg lett locsolva, onnan meg nem volt megállás, szétbarmoltuk az előadást. 

- Elég tüzes egy srác - jegyzi meg vicces hangnemben Minhwan. 

- Amúgy az. Nem nehéz felbaszni - nevet szórakozottan, meghúzva a pohara tartalmát. Az enyém félig van, de már most is harcolok a hólyagommal, mert nem akarok felállni. 

- Engem a gyakorlatok eléggé le tudnak törni. Vagy halál unalmas az egész, vagy olyan a téma, amitől sírni tudnék. 

- Hyung, neked valami vicces sztori? - pillant Hongkira, ám ő fejben valahol egész máshol járhat, mert csak mered a semmibe. - Hongki? Bökd már oldalba - biccent a fejével, én pedig készségesen megteszem, amit kér. 

- Hm? - tisztul a tekintete, a mosolya azonban nem túl őszinte. - Bocsi, ki kell mennem telefonálni egyet - pattan fel, mielőtt bárki bármit mondhatna, s már el is tűnt. 

- Vele mi van?  - kérdi tőlem. 

- Fogalmam sincs - rázom meg a fejem, idétlenül vigyorogva mellé. - Hát honnan tudjam? 

- Te élsz vele együtt… - jegyzi meg kissé tőle szokatlanul komor hangnemben. 

- Én ugyan nem… 

- Nem-e? - vonja fel egyik szemöldökét. - Akkor miért nem vagy otthon már napok óta? 

- Mert hyungnál vagyok, de az nem azt jelenti, hogy ott lakom, mert… mert nem - érvelek roppant meggyőzően, de egyáltalán semmit nem tudok rá hirtelen mondani. 

- Jae, mi van veled? Ő az orvosod és tudod, hogy a fiúkat szereti - ejti ki a nyilvánvalót, csak azt nem tudom, mire akar ezzel kilyukadni. 

- És? - Minhwan közben egy szót sem szól, a jelenléte igazán elhanyagolható, pedig ha nem lenne bennem ennyi alkohol, még zavarban is érezném magam. 

- Szerinted normális, ami köztetek van? - kérdi olyan hangsúllyal, mintha valami dedós lennék. 

- Mi? 

- Hogy együtt alszotok, te veszed fel a telefonját, szinte már egymáshoz vagytok nőve - húzza el a száját, pedig eddig semmi gondja nem volt velünk. - Tényleg nem érted? - fújja ki hangosan a levegőt, mikor már második perce nem válaszolok. Nincs mit, nem tudom összeszedni a gondolataim. Én örülök, hogy így vagyunk… 

- Tényleg nem. 

- Mit érzel iránta? 

- Mit éreznék? Jóban vagyunk, sokat segített nekem. 

- Hát csak lehet ő félreérti azt, amiket csinálsz és… tudod. - Nem tudom. 

- Pszichológus, kétlem, hogy bármit félreértene. 

- Minhwan? 

- Én még csak tanulom, meg amúgy sem értem jelenleg egyikőtöket sem. 

- Mért nem? 

- Hát mert téged miért zavar, hogy mi van velük? Jaejinnek pedig nem ismerem az előéletét, se semmit róla, így véleményt sem tudnék alkotni. 

- Mi az, hogy miért zavar? Mert a barátaim és tudom, Jae mennyire sérülékeny - tekint rám jelentőségteljesen, úgyhogy inkább lehúzom az italom. - És hogy mekkora szó tőle, ha valakit közel enged magához. Félek, hogy nem azonosak a szándékaik, vagy mik és mindketten megsérülnek. 

- Hongki sem hülye… 

- Hát azért ezzel vitatkoznék. 


Fáradtan pislogok körbe, mikor meglátom az ajtónak támaszkodva az említettet, aki felém mosolyogva hallgatja tovább csendesen a diskurzust, még véletlen sem jelezve, hogy amúgy itt van. Én meg már figyelni sem tudnék rájuk, leköt Hongki látványa és a saját kósza gondolataim. 


Lehet Seunghyunnak mégis igaza van? Talán mégsem olyan normális, ami kettőnk közt zajlik mostanában, csak eddig nem vettem észre, mert nem akartam. Mert félek attól, ami bennem van… Hongki csupán kedves velem és mindent megtesz azért, hogy összeszedjem magam. Inkább én értem félre őt, nem ő engem. Mármint persze, tudom, hogy azért teszi, mert valahol ez a munkája és még barátok is vagyunk, de a szívem ezt nem tudja. És még hányingerem is van. 


- Jaejin, megyünk? - zökkent ki mélyreszántó önmarcangolásomból még mindig az ajtóban állva Hongki, s a csend hirtelen sokkal nagyobb, mint amivel elbírnék. Rosszul vagyok, lankad a jókedvem, ráadásul szédülök is. 

- Aha - támaszkodom meg az asztalon, hogy fel tudjak állni. 

- Ti pedig ne igyatok annyit, mert nem lesz, ki nappal ápoljon titeket - karol át engem, közben a másik kettőhöz beszélve. 


Lefelé menet nagyon kell koncentrálnom, hogy ne essek el, még annak ellenére se, hogy ilyen szorosan tart, ez viszont elvonja a figyelmemet. Szólhatnékom van. Elakarom mondani neki, hogy valami nem oké velem és furát érzek mellette. Nem vagyok homofób és rasszista is éppen csak kicsit, de erősen kétlem, hogy van arra esély, hogy szerelmes legyek egy másik pasiba. Olyan kicsit fujj a dolog… És mégis. 


- Nagyon kivagy? - hajol át fölöttem, hogy becsatolja az övemet a helyére.

- Nem - vágom rá azonnal. - Csak kicsit. 

- Mit érzel most? - adja meg a lehetőséget, hogy megbeszéljük azt, amit nem merek felhozni sem. Azon kívül mit? 

- Rossz kedvem van. 

- Mitől lett rossz kedved? - indítja be a motort, s már megyünk is, magunk mögött hagyva az ismerős környéket. 

- Attól, hogy elkezdtem gondolkodni, mert az mindig lelomboz. 

- Min gondolkodtál? 

- Mindegy. - Nem vagyok eléggé ura önmagamnak, hogy gyorsan kitaláljak valami hazugságot, 

- Oké. Majd elmondod, ha szeretnéd. 



Azon a pár méteren, míg beérünk a házba, a hűvös levegő kissé kijózanít, ami a járásomon látszólag nem segít, de nem gond, Hongki támogat. Az emeletre egyenesen kihívás lenne feljutni, ha nem lenne ennyire erős. Eddig is az volt? 


- Hyung - remegek meg, önkéntelenül összébbhúzva magam az ágyában, ahova lenyomott, mikor a nadrágomat kezdi kibontani. 

- Hm? - Keze nem áll meg, talán nem is figyel rám igazán. 

- Át tudok öltözni egyedül is. 

- Elhiszem - tapasztja tenyerét a mellkasomra, hogy ledöntsön hátra. - Nem fáj semmid? - húzza le rólam a farmert. 

- Nem. 

- Örülök - ragadja meg a jobb karomat, hogy vissza húzzon ülőhelyzetbe. - Remélem kesőbb sem fog - veszi le rólam a pulóvert is. - Na mássz fel és próbálj meg aludni. Mindjárt jövök, ne várj meg - szedi össze a rólam levett ruhákat és távozik a szobából, kifele menet még lekapcsolva a villanyt. 


Ugyan megteszem, amit kért és felfekszem a “helyemre”, ha akarnék sem tudnék elaludni. Túl nagy a sötét, magányos vagyok és a gondolataim sem hagynak nyugodni, így hát számolom a képzeletbeli bárányokat, míg vissza nem ér. Csöndesen, óvatosan, nyirkosan. 


Ahogy befekszik mellém, már húzódom is közel hozzá, hogy észrevegye, miszerint fent vagyok még és helyet csináljon annak, hogy átölelhessem. Most a megszokottnál is jobban rámászom, de azért ott van bennem a félsz, az alkohol mégsem old meg mindent. Bárcsak helyettem élné az életem, de nem, ehelyett csak hülyeségeket csináltat velem. 


- Hyung - súgom nagyon halkan a fülébe, arcomat az övére helyezve, hogy még véletlen se láthasson engem. Nem, mintha sok esély lenne rá ebben a sötétben. 

- Igen? 

- Azt hiszem, többet érzek irántad, mint szabadna. - Karjai szorosabban ölelnek, s szinte hallom, ahogy gondolkodik, de éppen csak kimondtam, már bánom is. 

- Nappal megbeszéljük, rendben? - hint lágy puszit a nyakamba és bármennyire jövök ettől zavarba, tudom, nem akarok erről beszélgetni semmit.